Igen hosszú életű számolási segédeszköz volt a logarléc. Két azonos lineáris beosztású, egymáshoz képest eltolható vonalzót már régebben is alkalmaztak összeadásra és kivonásra: két hosszúságot egymás után mértek, vagy egyiket visszamérték a másikból (az ábrán pl. leolvasható, hogy 4+3=7, 4+5=9, 10-6=4, stb.).

1622-ben William Oughtred (1574-1664) alkalmazott elsőként logaritmikus skálát a vonalzókon: a vonalzókra logaritmusokat mért fel, de az eredeti számokat írta melléjük. Így a vonalzók elcsúsztatásával két szám logaritmusát tudta összeadni és kivonni, a vonalzóról viszont maga az eredmény, a két szám szorzata vagy hányadosa volt leolvasható. Összeadásra és kivonásra a logarléc nem alkalmas. Az ábrán pl. az 1,12×1,25=1,4 szorzás is látható: az alsó skála 1,12-es értékéhez állítottuk a felső skála 1-es értékét (ezzel kijelöltük az egyik tényezőt), majd a felső skálán megkeressük a másik tényezőt (1,25) és vele szemben az alsó skálán látható a szorzat (1,4). Vegyük észre, hogy az eddig látott eszközökkel szemben a logarléc nem digitális, hanem analóg készülék! 1650-ben készítette Pattridge az első mai formájú logarlécet: egy nyelv csúszik a léctestben. A logarlécre egyéb skálabeosztásokat is készítettek, pl. a hatványozás, gyökvonás, reciprok értékek és szögfüggvények leolvasására. 1851-ben vezették be a csúsztatható ablakot, aminek segítségével több skálát is lehet egyszerre használni. Készültek speciális célokra alkalmas logarlécek is.

A logarléccel való számolásnak két hátránya van: egyrészt a számolás (a skálák beállításának és leolvasásának) pontosságát a logarléc hossza határozza meg (a klasszikus 25 cm-es logarléccel kb. 1% pontosság érhető el), másrészt az eredményben a tizedesvessző helyét külön nagyságrend-számítással kell megállapítani. Ennek ellenére az 1970-es évekig a munkaköpeny zsebéből kikandikáló logarléc a mérnökök státusszimbóluma volt és ennek megfelelően használatát a középiskolában is tanították. A zsebszámológépek megjelenése azonban véget vetett a 350 éves (!) logarléc-korszaknak.