A korszak általános jellemzői
A processzorokban az indexregiszterek és a lebegőpontos aritmetikai áramkörök használata fokozatosan elterjedt. Bővült a gépek utasításkészlete, voltak már a szubrutinhívásra alkalmas utasítások is.
Speciális, úgynevezett input-output processzorokat vezettek be az adatbevitel és kivitel felügyeletére, megszabadítva ezáltal a CPU-t sok időigényes tevékenységtől és sok várakozástól.
Nemcsak a processzorral kapcsolatban hozott újat a második generáció. A korábbi katódsugárcsöves és késleltetővonalas memória helyett jellemzővé vált a mágnesdobos és a ferritgyűrűs operatív tár használata. Háttértárolóként általánossá váltak a mágnesszalagok és megjelent a mágneslemez, ami majdnem közvetlen hozzáférést biztosított a tárolt adatokhoz. Tovább tartotta helyét a lyukkártyák használata. Jobb nyomtatók, kártyaolvasók, stb. készültek.
A hardver eszközök felépítésénél uralkodóvá vált a moduláris felépítés, ami a karbantartást nagymértékben leegyszerűsítette.
A második generációtól kezdve számítógéprendszerről beszélhetünk, mert a memória mérete, a processzor típusa, a perifériák eltérők lehettek az egyes telepített gépek között, bár alapvetően ugyanarról az alapgépről volt szó.
A számítógépek üzemeltetésénél jellemző megoldás volt a kötegelt (batch) feldolgozás. A régi számítógépeknél minden egyes felhasználói programot külön futtattak, a számítógépet emberi beavatkozással állították meg a program futásának végén és előkészítették a következő program futtatásához. Ez a megoldás, illetve az emiatt fellépő veszteségidő az akkori gépek kis sebessége miatt nem okozott problémát. A gépek sebességének növekedésével azonban felmerült a számítógép gazdaságosabb kihasználásának igénye, a feldolgozás egyes lépéseinek automatikus vezérlése. Ezt valósítja meg a programok kötegelt feldolgozásával a batch üzemmód. Általános megoldás volt, hogy egy egész sor programot előre mágnesszalagra írtak, a számítógép ezeket folyamatosan, egymás után feldolgozta és az eredményt egy másik mágnesszalagra írta. Ehhez szükség volt egy felügyelő programra, a monitorra. Ez állandóan a memóriában volt és ez vezérelte a programok egymás utáni végrehajtását. Gyakori megoldás volt, hogy egy kisebb számítógépet használtak az ilyen mágnesszalagok előkészítésére és az eredmények kinyomtatására.
A számítógépgyártók kezdtek rendszerprogramokat is adni a gépekhez. A kötegelt feldolgozást lehetővé tevő monitoron kívül fordítóprogramokat és szubrutin-könyvtárakat is szállítottak. Ez utóbbi kategóriába tartoztak a gyakori feladatok megoldására általánosan használható, úgynevezett utility programok, amikkel pl. fájlokat lehetett összefésülni, rendezni, másolni egyik tárolóeszközről a másikra, stb.
A gépek programozásban általánossá vált az akkoriban bevezetett magasszintű nyelvek (ALGOL, FORTRAN, COBOL) használata. Ez egyrészt a programozási munkát nagymértékben egyszerűsítette, másrészt természetesen megkövetelte a megfelelő fordítóprogramok meglétét.
A számítógép-rendszerekben egyre nőtt a szoftver értéke a hardverhez képest. Már ekkor voltak olyan rendszerek, ahol a szoftver ugyanannyiba került, mint a hardver.
Ugyancsak a második generáció idején kezdődött a cégek információs rendszerének számítógépesítése. A vezetőket olyan információkkal tudták így ellátni, ami növelte a profitot és elősegítette a cég irányítását.
A második generáció technikai jellegzetességeinek jó része már az elektroncsöves számítógépeknél megjelenik. Az 1955-ben gyártott csöves IBM 704-nek már volt indexregisztere és lebegőpontos aritmetikája. Ugyancsak ez volt az első olyan üzleti számítógép, aminek volt egy “vezérlőprogramja”, egy kezdetleges operációs rendszer. Ennek a gépnek a későbbi modelljei és utója, az IBM 709-es már rendelkezett input-output processzorral, aminek kizárólagos feladata az adatbevitel-adatkivitel irányítása volt (akkoriban ezt a processzort adatszinkronizátornak, később csatornának hívták az IBM-nél). (Az IBM 7090 és a 7094 alapjában véve a 709-es tranzisztorizált változata volt és üzletileg igen sikeresnek bizonyult.)