MÉZGA ALADÁR

KÜLÖNÖS

KALANDJAI

Mézga Aladár pontosan tizenkét évvel ezelőtt született. Ebből az adatból gyakorlottabb fejszámolók kapásból, fölényes biztonsággal megmondják, hogy Aladár tizenkét éves. Mekkorát tévednek! Aladár barátunk életkora kettő és negyvenöt év között ingadozik.

Kétévesnek mutatkozik például vendégfogadások, rokoni látogatások alkalmával. Megesik, hogy ilyenkor hüvelykujját szopogatva, hosszú percekig lükén bámul a semmibe. Az uzsonnaasztalnál gyakran papírgalacsinokat potyogtat a kakaójába, míg kiárad, és elönti a csipketerítőt. Múlt vasárnap tust öntött Lujza néni teájába, mert az sötéten szereti.

Mikor azonban gondosan bezárkózva egy új találmányán, például a mesterséges, tranzisztoros halkopoltyún dolgozik, arcán egy legalább negyvenéves tudományos kutató elmélyült figyelme tükrözik.

Már ebből is kitűnik, hogy Mézga Aladár figyelemre méltó ifjú. Az iskolában tanító nénije már az első napokban felfigyelt rá. Feltűnő volt például, hogy barátunk egyes órákon egyszerűen elhagyta a tantermet, és kiment a folyosóra legyet fogni. Különösnek találta a tanerő eleinte azt is, hogy tanítványa a hozzá intézett kérdéseket nemhogy válaszra, de figyelemre se méltatja. A többi elsős például már játszi könnyedséggel adott héthez hatot, mikor Aladár az őrjöngésig dühítette fel tanítóját azzal, hogy a “kettő meg kettő az mennyi?" kérdésre csak mogorva, megvető hallgatással felelt. A felbőszült pedagógus a korszerű nevelési elvekről megfeledkezve, ekkor fel akarta képelni a lomha agyú tudatlant. Aladár azonban végre odavetette neki: kettő meg kettő az négyzetgyök 9 a negyediken, mínusz két helyértékben az a számjegy, melynek önmagával való szorzata kilencvennyolc per kettő. A tanító néni pofonra lendülő karja erre félúton tétován megállt, majd visszahanyatlott. Nem tudta ugyan kapásból megítélni a válasz helyességét, de ösztönösen megérezte, hogy a végeredmény valóban négy lehet.

– Na látod, tudsz te, ha akarsz – mondta zavarában, de némileg megenyhülten.

A viszony azonban feszült maradt közöttük. A tanító néni nem merte többé Aladárt feleltetni. Két évig némán bosszankodott, hogy ez a különös nebuló tüntetőén nem figyel magyarázataira, csak firkálgat valamit a padra görnyedve. Mikor egyszer már nem bírta tovább, ráripakodott:

– Mézga, azonnal hozd ki, amit firkáltál!

Aladár méla undorral tette le a katedrára uzsonnacsomagjának átzsírosodott papírját, melyen egy binominális tétel segítségével megoldott egyenlet díszlett. A tanerő feladta.

Hosszan mesélhetnénk még hasonló történeteket barátunk kora ifjúságának idejéből. Ezek a régi események azonban eltörpülnek az újabb, jelentősebb fejlemények mellett.

Az igazi zűr akkor kezdődött, amikor nemrégiben Mézga apukát behívták az ökörcsíny utcai általános iskolába egy kis megbeszélésre, mert Mézga Aladár 7. oszt. tan. osztályfőnöke, akit tanítványai röviden Taxinak becéztek, sürgősen társalogni óhajtott tanítványa édesapukájával.

Felmerülhet közbevetőleg a jogos kérdés: mért neveznek a srácok egy szigorban megőszült, de tulajdonképpen “jófej" tanerőt Taxinak?

A felelet meglepően egyszerű. Az osztályfőnök urat Takács Szilárdnak hívják. Kezdetben hol Taki, hol Sziszi néven emlegették a srácok. Jó ideig bizonyos belvillongásokat is okozott ez a névkettősség az osztályban. Voltak konok Taki- és makacs Sziszi-pártiak.

Egyszer azonban a Lecsó (Patkolics Dezső 7. oszt. tan.), aki különös felindultság esetén dadogni szokott, heveny izgalmában összehebegte a két nevet:

– Vigyázz! Jön a Tak… tak… Szi… E pillanattól az osztályban teljes lett a nézetazonosság. Takács Szilárdból az egész iskolára kiterjedő érvénnyel Taxi lett. Az már, ugye, természetes, hogy óráit ezentúl csak taxióraként emlegették?

Amikor Mézga apuka kézhez kapta az ellenőrző könyvben Taxi szívélyes meghívását, sűrű pislogásba kezdett, ami nála mindig a várható felbőszülés előjele.

– Mi baj van már veled megint, te iskola réme!

Aladár minden mentegetőzés és szépítés nélkül közölte a rideg tényállást:

– Felrobbantottam egy medicinlabdát a tornaszertárban.

– Felrobbantottad? Hogyan?

Aladár erre a lebecsülést rejtő kérdésre mogorva képet vágott.

– Nekem igazán nem nagy feladat egy medicinlabdát felrobbantani!

– De miért tetted ezt, kérdem én, miért?

– Mert nem találtunk jobb tengeri aknát.

Mézga apuka most már világosan látta a dolgot.

– Szóval megint valami marhaságot játszottatok tanulóköri foglalkozás címén! Tengeri csatát… szárazon! De ezt nem úszod meg szárazon! Megfizeted a medicinlabda árát a zsebpénzedből!

– Ha tizenegy hónapra visszamenőleg ideadod, amennyit ígértél, még marad is belőle.

Ezzel Aladár, teljes biztonsággal érezvén, hogy a párviadalban döntő fölénybe került, győzelmesen el is vonult szobájába.

A fenti jelenetnek három hallgatója volt. A háromból hárman egymástól merőben eltérő érzelmekkel figyelték ezt a párbeszédet. Paula asszony (Mézga Gézáné szül. Rezevits Paula) közben egy érmelegítőt kötött télire. Úgy tűnt, hogy a kötés meglehetősen lekötötte a figyelmét.

Szemét ugyan a megkötött pamutszemekről időnként fiára vagy férjére vetette, de nem kötött beléjük. Hallgatását leginkább az indokolta, hogy lelke mélyén férjének adott igazat. Paula asszony viszont évek óta óvakodott attól, hogy férjének bármikor bármiben is igazat adjon.

A másik néma tanú Aladár nővére volt. Kriszta ülve feküdt, illetve fekve ült a heverőn, és közben mélán tupírozta Maffia nevű kandúrját apja fésűjével. Ebben a tevékenységben Kriszta jellemének három fontos vonását találhatjuk meg:

1. Kriszta sohasem tett semmi olyat, amiről valami egyértelmű megállapítást lehetett volna tenni. Úgy ült, mintha feküdne; úgy sietett, mintha ráérne; úgy jött, mintha menne; úgy unatkozott, mintha ez nagyon szórakoztatná stb.

2. Azzal, hogy óra hosszat is képes volt rendkívüli türelemmel megáldott macskája szőrét bodorítani, egy másik jellemvonását árulta el: céltalan és értelmetlen dolgok művelésére hihetetlen kitartással, makacs szorgalommal vállalkozott. Hasznos és értelmes feladatok elvégzésétől viszont valósággal irtózott.

3. Hogy apja fésűjével bodorította Maffia szőrét, ez meggyőzhet minket arról, hogy Krisztának semmi érzéke sem volt a tárgyak rendeltetéséhez, sem a személyi tulajdon tiszteletben tartásához.

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy Kriszta Aladár szidalmaztatása alatt szinte tüntető érdektelenséget tanúsított. Még káröröm jelét sem lehetett felfedezni arcán. Egyszerűen csak unta az egészet.

Végighallgatta a vitát Blöki is, Aladár kutyája. Blökit Paula néni hozta két éve a házhoz, akkori kijelentése szerint azért, hogy végre egy értelmes lény is legyen körülötte. Mézga Géza is örült a jövevénynek. Azt remélte, Blöki majd hajlik a szavára. Végre valaki, aki engedelmeskedik is a ház urának.

Blöki azonban úgy határozott, hogy inkább Aladár kutyája lesz. Paula nénit távolról tisztelte, Géza bácsit becsülte, Krisztát megtűrte, Maffia létezését kénytelen-kelletlen tudomásul vette. Aladárt viszont tiszta szívből, állhatatos kutyahűséggel szerette.

Bizonyítja ezt az is, hogy a három fültanú közül az ádáz párviadalban egyedül ő foglalt nyíltan állást. Rövid, de határozott vakkantásokkal utasította vissza a barátját ért támadásokat, aztán öntudatosan követte őt szobájába.

Kövessük mi is.

Aki először részesül abban a kivételes szerencsében, hogy Aladár szobájában körülnézhet, az első pillanatban talán ijedten hőköl hátra. A kusza rendetlenség, a lim-lomok riasztó összevisszasága valósággal szúrja a szemet. Az egész szobát óriáspók hálójaként beszövő drótrengeteg lidérces álmok emlékeit ébreszti. Bizonytalan rendeltetésű szerek, eszközök, csövek, tárcsák, hüvelyek, foglalatok, tokok, kerekek és karikák zilált serege mindenütt. Az első ijedség után azonban a gondosabb szemlélő lassan rádöbben arra, hogy a temérdek ez-az, miegymás és izé valamilyen megnevezhetetlen rendszer szerint összefüggésben van egymással. Ez a felfedezés általában felkelt némi további érdeklődést is. Mikor aztán meglepetéssel tapasztalja a látogató, hogy a látszólagos kuszaság mögött logikus kapcsolatok, ésszerű összefüggések egész láncolata húzódik meg, a szoba berendezése már figyelemre méltónak, sőt izgalmasnak, újszerűnek tűnik.

Milyen pompás lelemény például, hogy az ablak nyitása egy elmés áttétrendszer segítségével az ajtó becsukását vonja maga után, és így kizárja a léghuzat lehetőségét. Vagy milyen kényelmet biztosít az a megoldás, hogy a száradásra nyitva lehelyezett esernyőt a munkaasztal mellett ülve, egy kar meghúzásával, távirányítva lehet összecsukni! Milyen találékonyságra vall, hogy a cserépkályhába egy lencserendszer megfelelő beállításával, a napenergia olcsó felhasználásával, gyufa nélkül is be lehet gyújtani. Nem csökkenti a megoldás jelentőségét az sem, hogy a szerkezet csak nyáron működtethető, mikor nem szükséges befűteni. Már a felsorolt néhány példa is meggyőzhet mindenkit: ezt a szobát nem mindennapi tehetséggel megáldott lurkó lakja.

Az akadékoskodó látogató ennek ellenére feltehetné a kérdést: mint történhetett, hogy ebben a kis méretű, mindössze kétszobás lakásban az egyik szobát Aladár vette birtokba? Hogy jutott hozzá? Úgy, ahogy a nincstelen szicíliai parasztok a földhöz. Bevonult. Elfoglalta.

Szobahódító hadjáratát kora gyereksége óta sikeres gerillaakciókkal készítette elő.

A konyhában kezdte. Mindössze hétéves volt, amikor a derelyevágóból és a konzervnyitóból egy kávédaráló-meghajtású zsemlekibelező készüléket szerelt össze. Mindhárom konyhaeszköz annyira megsínylette az átalakítást, hogy Paula asszony csak egy pofonban volt képes kifejezni megrendülését. Aladárt kiűzték a konyhából. Működési területét ekkor a fürdőszobába helyezte át. Életének ebben a korszakában a kémia érdekelte leginkább, így került fáradtolaj a hajlakkos tubusba, durranó-gáz a szájvíztartóba, mész a hintőporszóróba. A nagy kísérletező tevékenységét újabb testi fenyítésekkel jutalmazták.

Természetesen ez sem szegte kedvét. Kiűzetvén a fürdőszobából is, kénytelen volt a nagyszobában folytatni kutatómunkáját. A tudományokban való haladása útját ma is világosan jelzik a szőnyegbe égetett lyukak, felrobbant lombikok koromfoltjai a falon, ijedt kis rángások a szülők idegrendszerében.

Az értetlen ősök minden kérése, dorgálása, fenyítése hasztalannak bizonyult. Aladár meg nem rettenve, a pofonok kereszttüzében is elszántan haladt a maga útján, míg végül diadallal elfoglalhatta a másik szobát. Az ellenálló család megadta magát, és összezsúfolódva visszavonult az első szobába.

Aladár ezen az estén rádiója átépítésén fáradozott. Ez a viharvert, ósdi kétlámpás készülék a nagymama hagyatékából került a lomtárba, és onnét, közvetlen balta általi halálra ítéltetése előtt, Aladár szobájába. A rokkant zajládán azóta Aladár olyan szervátültetési műtétsorozatot hajtott végre, hogy azt a híres Barnard professzor is megirigyelhetné. A vásott külső favázon kívül jóformán semmi sem maradt meg a régi alkatrészekből. Aladár még a hangszórót takaró, színevesztett műselyem kárpitot is felújította, feláldozva e célra anyja egyik alsószoknyáját. A készülék meg is hálálta Aladár gondos ápolását. Krónikus halálhörghurutja lassanként elmúlt. Leszokott a modortalan sercintésekről, majd alkalmazkodva a kor szelleméhez, nemsoká világvevővé alakult át.

Mézga Géza érdeklődve figyelte fia eredményes rádiófelújító tevékenységét. Helyeselte és támogatta Aladár működését, de nem minden önérdek nélkül. Arra számított, hogy a felújított készülék nemsokára kielégítheti a család rádióhallgatási igényeit, és akkor a másik, korszerű készüléket piacra dobhatja. Számítása helytállónak bizonyult. Tavaly karácsony előtt sikerült a feleslegessé vált új rádióra vevőt találnia. A részletekben befolyó vételárat Mézga Géza az apróbb ház körüli kiadások fedezésére óhajtotta fordítani. Aladár azonban rendre elkunyerálta a pénzt apjától az ősrádió további korszerűsítésére. Miután a régi rádió az új eladási árának teljes összegét felemésztette, Mézga Géza lelkében halvány kétely támadt: vajon ésszerű, gazdaságos volt-e ez az üzleti tranzakció?

Aladárt azonban nem túlságosan érdekelték apja ilyetén kétségei. Csak az volt számára fontos, hogy megújhodott rádiója továbbra is lépést tarthasson a híradástechnika szüntelen fejlődésével. Műszer- és alkatrészigényeit a továbbiakban már atyai támogatás nélkül kellett kielégítenie. Nehézségei ugrásszerűen megnövekedtek, mikor elhatározta, hogy rádióját adó-vevővé alakítja át. Ez a gyerekember azonban hallatlan leleményességről tett tanúságot anyagiak dolgában is.

Fő jövedelmi forrása a bérautója volt. Egyszemélyes járművének alvázát két, korán elnyűtt rollerből építette össze. Az áramvonalas karosszéria alapját a felfordított, fenekétől megfosztott, kinőtt gyerekkád szolgáltatta. A hajtómű nagymami-hagyaték: a MÉH-nek szánt ócska varrógép pedálja és hajtószíja a járgányba építve, óránként akár két és fél kilométeres sebesség elérését is lehetővé tette.

Aladár csak néhány bemutató kört tett kocsijával. A továbbiakban az Ezüstnyíl nevű autót a környék apraja nyűtte, óránként szerény egyforintos bérleti díj leszurkolása ellenében.

De Aladár nem vetette meg a filléreket sem. Hogy csak egy példát említsek: literenként öt fillérért árusította az esővizet Kriszta barátnőinek, hajmosás céljára. Az esővízhez könnyen jutott. A szobája mellett futó esővíz-levezető csatornát egy elmés szerkezettel megcsapolta, és gumicsővel a fürdőkádba vezette. Egy-egy kiadósabb zápor forintokat hozott a konyhára.

Ezek a lassan csörgedező jövedelmi források azonban nem bizonyultak elegendőnek nagy terve végrehajtásához. Aladár tehát kénytelen volt bizonyos alkatrészeket, tranzisztorokat, ellenállásokat a szülői ellenállás ellenére a család birtokában levő másik híradástechnikai készülék, a televízió állagából bizonytalan időre kölcsönvenni. Természetesen minden ilyen kölcsönügylet lebonyolításakor gondosan ügyelt arra, hogy a kiemelt alkatrészt egy kiselejtezett, kiégett régivel helyettesítse. E célból barátságot kötött egy tévészerviz jóindulatú szerelőjével. Aladárnak szabad bejárata volt a szerviz hulladékládájába…

Ilyen fáradságos munka, ennyi lelemény kellett ahhoz, hogy Aladár adó-vevő készüléke a tengeriakna-robbantás napjának délutánján végre elkészülhessen. A konstruktőr nem gyönyörködhetett soká zavartalanul művében, mert apja erélyesen benyitott szobájába. Mézga Géza keményen elhatározta, hogy a robbantást, de főleg a zsebpénz körüli harcban elszenvedett vereségét mégsem hagyja megtorlatlanul. Bősz haragját még jobban fellobbantotta az a körülmény, hogy vigyázatlan lába az elektromos kutyakefélő drótszövevényébe gabalyodott, és így kis híján orra bukott. Nem csoda hát, hogy feddő szavainak nagyobb nyomatékot adni akarván, mérgében öklével az adókészülékre csapott. Aladár ettől valóban megijedt. Persze nem az apai harag kitörésétől rettent meg, attól félt, hogy az ütés ereje rázkódást, kilazulást okoz a készülékben. Ijedelme nem volt alaptalan. Valóban megrázó dolog következett. Mézga Gézát 220 volt rázta meg. Szerencséjére éppen a horgász-gumicsizmájából orvul kiszabott esővízcsapoló tömlőn állt, s így nem érte nagyobb baj. Tigrishorkanásától, fenyegető vicsorgásától azonban még Blöki is megrémült, aki pedig az elhivatottak nyugodt méltóságával ült a készülék alatt, és csóválta a farkára csavart vezetéket. Blöki volt ugyanis a föld. Az adó-vevő földelése.

– Te elvetemült, piszok kölök! – kezdte el szózatát a haragos atya, de a biztató kezdet után a várható hatásos folytatás elmaradt.

A vevőkészülék ugyanis egy fülszúróan magas frekvenciájú sípolás után, távolinak tűnő, de tisztán érthető hangon megszólalt:

– Mzper X jelkezz… jelkezz… Mzper X jelkezz…

Ezzel a jelentkezéssel egy különös kapcsolat vette kezdetét. Aki ugyanis Mzper X néven jelentkezett, nem e világból való. Illetve e világból, de későbbi korból. Mzper X a XXX. században élt, azaz él majd, pontosabban él már, hiszen ha még nem élne, nem vehette volna fel a kapcsolatot XX. századbeli őseivel. Őseivel mondom, hisz Mzper X Mézga Géza köbükunokája (ükunokája a köbön) volt, illetve lesz, vagyis van.

Ez a viszonylat, tudom, első hallásra viszonylag kuszának, sőt valószínűtlennek tűnik. Innét, a mi korunkból szemlélve valóban érthetetlen, felfoghatatlan rádióösszeköttetés ez, szédítő éterhullám-lovaglás a távoli jövőbe. Vegyük figyelembe azonban, hogy az időről alkotott fogalmaink idővel nem bizonyulnak majd időtállónak. Bizonyítja ezt a feltevést jelen esetünk is. Mzper X-nek, a köbükunokának a szeme sem rebbent, mikor Aladár “Itt Mézgarádió, Budapest!" kiáltással lelkesen visszajelentkezett. Ebből is kitűnik, hogy a XXX. század embere már úgy játszik az idővel, úgy hajtogatja előre-hátra, mintha valami óriási naptárban, pontosabban év-tárban lapozgatna. Hogy ez hogy s mint lehetséges, arról szakszerű magyarázattal egyelőre nem szolgálhatunk. Megnyugtatásként csak annyit: a dolog már előreláthatólag a XXVIII. század derekán mindenki számára világosan érthető lesz. Addig legyünk türelemmel.

Aladár tehát visszajelentkezett. Az idő relativitásának elméletéről már sokat olvasott, így röpke csodálkozás után elégedetten vette tudomásul, hogy a tudományos feltevések helytállónak bizonyulnak. Az sem okozott neki különösebb gondot, hogy Mzper X már az új magyar nyelvet beszéli. Szinte pillanatok alatt rájött ugyanis arra, hogy a XXX. századbeli újmagyar nyelv nem egyéb, mint mai nyelvünknek gyorsírásszerű rövidítése.

– Elég primitív megoldás! – mondta némi megvetéssel, majd könnyed biztonsággal mekegni kezdett távoli rokonával újmagyarul.

Szeretve tisztelt édesapjának már nehezebben ment a dolog. A bérelszámolás területén volt járatos csupán. Egyéb tudományágakban olykor meglepő tájékozatlanságot árult el. Jelen esetben azonban éppen ez volt a szerencséje. Aki semmit se tud, mindent hisz. Az első meghökkenés után néhány pillanat múlva már minden kétkedés nélkül hitt a csodásnak mondható kapcsolat valószerűségében. Izgalmasnak, de természetesnek találta. Mint pénzügyi dolgozó, azonnal a dolog anyagi következményeit kezdte latolgatni: gyorsan kiszámította, hogy mennyi lenne a saját fizetése a XXX. században, 1052 évi szolgálat után. Évi száz forint fizetésemeléssel számolva, tekintélyes végeredményhez jutott.

Örömmel állapította meg, hogy ezek szerint a kedves rokon jelenlegi fizetése jóval meghaladja a havi százezer forintot, plusz mellékesek, tehát a köbükunoka eléggé rendezett anyagi körülmények között él. Küldhet csomagot!

Amint eljutott eddig az örvendetes végkövetkeztetésig, nyugtalanítani kezdte, hogy Aladár anyagi természetű megbeszélések helyett céltalan szamárságokról, a fénysebesség és az időtényező összefüggéseiről fecseg a köbükunokával. Apai, sőt őselődi tekintélyével visszaélve, magához ragadta a kezdeményezést, és bámulatra méltó céltudatossággal pumpolni kezdte késői leszármazottját.

E tevékenysége regénybe illő következményekkel járt. Tudomásunk szerint még a Magyar Televízió is rendszeresen beszámolt nézőinek a fénypostával küldött XXX. századbeli ajándéktárgyak okozta bonyodalmakról.

Mézgáéknak a köbükunoka jóvoltából leírhatatlan kalandokban volt részük. Meg sem kíséreljük hát leírni a leírhatatlant. Annyit azonban meg kell említenünk, hogy bár az ősök mohósága egy idő után az Mzper X-szel való tüneményes kapcsolat megszakadását eredményezte, Aladár a XXX. századbeli küldemények használata közben rendkívül értékes új tapasztalatokat szerzett. Eszköz- és műszerfejlesztési készsége meghatványozódott. Látóköre kozmikus méretekig kitágult. Új anyagok, új energiaforrások birtokába jutott, így vált lehetővé, hogy barátunk elképesztően vakmerő, de tudományosan megalapozott új, kalandos vállalkozásba kezdjen.

Erről a hihetetlen, de nagyszerű Aladár-kalandról szeretnénk beszámolni a kedves érdeklődőknek.

Aladárt már akkor foglalkoztatta az űrrepülés gondolata, mikor mint megrögzött óvodakerülő még három-kerekű kerékmásfélpáron kerengett a háztömb körül.

Ez a gondolat nemcsak futóvendég volt barátunk fejében. Megesett ugyan, hogy nagy néha inkább egy drótkötélpálya-karbantartó dicsőségére pályázott, olykor rövid időre vándorköszörűsi babérokra vágyott, de visszatérő, konok álma mindig az űrkutatás maradt. Mikor életének nyolcadik esztendejét betöltötte, szinte dühödt akarással hozzá is látott az e téren szükséges tudnivalók elsajátításához. A fentebb elbeszélt szerencsés rádiókapcsolat után már mérföldes léptekkel haladhatott célja felé.

Tizenkettedik születésnapján, délután 16 óra 32 perckor aztán kijelentette:

– Holnap elkezdem az űrhajóépítést.

– Ha szeretsz meredeken lepotyogni a levegőből, csak csináld! – mondta erre Blöki.

Ha valaki hallotta volna Blöki megjegyzését, talán csodálkozott volna, milyen férfias a hangja. Kis kutyához talán nyeszlettebb, vékonyabb beszédhang illenék. Ne felejtsük el azonban, hogy Blöki már négyéves elmúlt. Emberéletkorra átszámítva a huszonnyolcadik életévét taposta. Nincs hát csodálkoznivaló azon, hogy a hangja így megférfiasodott. Sokan talán azon is álmélkodhattak volna Blöki válasza hallatán, milyen szabatosan beszél, milyen formásán fejezi ki gondolatait. Ebben sincs semmi csodálatos. Blöki viszonylag művelt kutya volt, hisz minden szabad idejét olvasással töltötte. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy olvasmányait meglehetősen szertelenül választotta ki. Aladár és Kriszta maradék, csorbult meséskönyveit hamar felfalta. Paula asszony két szakácskönyvét, Mézga Géza négykötetes horgászszakkönyvtárát két nap alatt kivégezte. Mivel könyvtáraink helytelen meggondolásból kutyáknak nem adnak ki könyvet, további olvasnivalóihoz általában sikkasztás útján jutott. Leosont a közeli parkba, és leste a padokon olvasókat. Amint valaki elbóbiskolt olvasás közben, azonnal odasettenkedett, és egy napra ügyesen elsikkasztotta az ölbe hanyatlott olvasmányt. Sajnos így többnyire csak selejtes irodalmi termékekhez jutott, mert mint mindenki tudja, az emberek leginkább rossz könyvek mellett alszanak el.

Szegény Blökit az olvasmányhajkurászásban a balszerencse is üldözte. Négyszer sikerült megkaparintania például a Monte Cristo második kötetét, az elsőhöz és a harmadikhoz azonban sosem jutott. De elcsípett néhány ponyvaregényt, két imakönyvet, egy német nyelvű műszaki szótárt és egy Fiatal Dél-dakotai Elbeszélők című kötetet.

Remélem, az elmondottak alapján már mindenki természetesnek találja, hogy Blöki hiányos műveltsége ellenére, olykor választékos kifejezéseket is használt. Biztosan akadnak azonban okvetetlenkedők, akik azon is fennakadnak, hogy Blöki egyáltalán ember módra beszélni tudott. Nos, az ilyen kicsinyes akadékoskodóknak eláruljuk, hogy Blöki hónapok óta rendszeresen fogyasztotta a XXX. századbeli rokon küldeményét, az agygyantát. Köztudomású viszont, hogy ebből a szuperagysejt-serkentő szerből napi 13 milligramm elfogyasztása egy kóbor szukának is elegendő lenne ahhoz, hogy akár egy társalkodónői állást is elfoglalhasson.

E rövid, lényegre törő magyarázat után reméljük, többé nem lesz szükség arra, hogy Aladár és Blöki gyakori párbeszédeinek leírásakor újra értetlen hitetlenkedőkkel kelljen hadakoznunk.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Blöki kizárólag gazdijával társalgott emberül. Beszélőképességét mindenki más elől gondosan eltitkolta. Ez elsősorban azért volt szükséges, hogy titkos hírszerzői szolgálatát a leleplezés legkisebb veszélye nélkül teljesíthesse. Aladár ugyanis senkit sem óhajtott beavatni űrrepülési terveibe. Blöki feladata volt, hogy a család többi tagja körül őgyelegve kihallgasson minden beszélgetést: nem sejt-e valaki valamit az asztronauta szándékából? Blöki a rábízott feladatot maradéktalanul, mondhatni nagy rátermettséggel teljesítette. Álcavakkantásokkal, félrevezető álcsaholásokkal, művonyításokkal bizonygatta a többieknek közönséges kutya voltát. Még akkor sem szólta el magát, mikor Paula néni a farkára lépett, pedig lett volna mondanivalója. Csak egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Mikor a viceházmester orvul oldalba rúgta, egy “Nesze, te piszok!" csatakiáltással harapta bokán. A vici azonban olyan részeg volt, hogy azt hitte, a lelkiismerete szólalt meg. De térjünk vissza a születésnapi párbeszédhez.

Mondanunk sem kell, hogy Aladárt Blöki látszólag hanyagul odavetett, de féltő aggodalom sugallta megjegyzése egy pillanatra sem térítette el szándékától. Másnap valóban elkezdte az űrhajóépítést.

A konstrukció megalkotásánál jóformán csak egy súlyos műszaki problémával kellett megküzdenie: hogy rejtheti el, hogy teszi titkon hordozhatóvá űrhajóját? Összehajtható, kis helyen tárolható kozmikus járművet kellett alkotnia. Úgy határozott, hogy az űrhajót felfújható gumianyagból készíti el. Természetesen csak valami meglehetősen tartós, hőálló gumiszövetre gondolhatott. Ennek előállítására fel kellett használnia a 107-68 Spácium és a 109-68 Utópium nevű, nálunk még jobbára ismeretlen XXV. századbeli elemet. Ezekből Aladár Mzper X jóvoltából megfelelő mennyiségű tartalékkal rendelkezett.

A Mínusz Egy szériának nevezett első kísérleti példány a következő hétfő este került kipróbálásra a fürdőszobában. Azért hétfőn, mert tévéadásszüneti napon Mézgáék gyakran moziba távoztak. A Mínusz Egy szériának nevezett kísérleti példány nem vált be. A hajótest nehéz hélium-hipertrófeátum gázzal való felfúvásakor néhány repedés mutatkozott nemcsak a gumivásznon, hanem sajnos az egész tizenkét lakásos épület főfalain is. Aladár hihetetlen szerencséjére azonban épp ezekben a percekben a környéket gyenge földlökések rázkódtatták meg. Így az egész kellemetlenséget a természet zabolátlan erőire lehetett kenni.

A következő hétfőre a Null széria változat is elkészült. Ezt Aladár talán túlzott óvatosságból a ház pincéjében próbálta startra kész állapotba juttatni. Fáradozását majdnem teljes siker koronázta. Igaz ugyan, hogy a felfújásánál a kiszivárgó gáz nyomása a vízvezeték főnyomócsövét apró szilánkokká morzsolta szét, és a lakások vízcsapjaiból vészjóslóan sisteregve lila szappanbuborékokhoz hasonló képződmények törtek elő, de az ijedségtől csak három lakó került rövid sokkállapotba. Ez idő tájt szerencsére többször volt baj a vízellátással, így a lakógyűlés az egész balesetet a Vízművek nyakába varrta.

E második kísérlettel Aladár mélységesen elégedett volt.

– Harmadikra sikerül – jelentette ki határozottan.

– Akkor én vasmacska leszek egy tengeralattjárón – mondta Blöki.

De mint nemsokára kiderült, kétkedése indokolatlannak bizonyult.

A harmadik hétfőn, a harmadik kísérletet teljes siker koronázta. Az űrkabin az autoszifi egyetlen nyomására pompásan felfuvalkodott. A lapos háztetőn mindez a rendbontás és kártevés legkisebb nyoma nélkül történt.

Aladár a remekbe szabott űrhajót, várható kalandos útjaira gondolva, ünnepélyesen Gulliverkli-V-nek nevezte el.

Csak egy szót az autoszifiről. Ez a szerkezet leginkább egy közönséges házi autoszifonra emlékeztetett. Ez nem meglepő, hiszen az is volt, mielőtt Aladár a szódavíznél magasabb rendű tartalommal, cseppfolyóssá sűrített hélium-hipertrofeátum gázzal töltötte meg. Űrhajósunk végtelen szerencséjére Paula asszony tavaly novemberben csuklani kezdett a szódavíztől. E perctől kezdve a Mézga családban senkinek nem volt szabad kedvelnie a szódat. Aladár tehát minden nehézség nélkül elorozhatta a kamrából űrutazásai e nélkülözhetetlen kellékét. Ha ez a szerencse nem éri, hónapokig várnia kellett volna az első starttal. Egy hónapra ígért 20 forint zsebpénzből még akkor is csak egy fél év múlva telik egy szifonra, ha azt a pénzt valóban folyósítják is az embernek…

Az űrkabin és a hajtómű összeszerelése már csekély feladatot jelentett Aladárnak. Műszergondjai se voltak. Mzper X hagyatékából akár egy űrhajóflotta automatikája is kikerült volna. Ezek az elképesztően pontos, alig köröm nagyságú számító-, mérő- és irányítóberendezések az űrkabin felfújásakor keletkező háromszázmillió-hétszáztizenegyezer Celsius-fok hőben viszont normál nagyságúra tágultak ki.

Aladár az elért eredmények alapján igazán elégedett és bizakodó lehetett volna. Egy műszakilag jelentéktelen, mégis szinte megoldhatatlannak tűnő probléma azonban mázsás teherként nehezedett lelkére. Hogyan csempéssze ki észrevétlen a starthelyre űrhajóját? Hogyan rejtheti el biztonságosan kincsét a hetenként makacsul ismétlődő magánlaksértő takarítások elől?

Ismét a szerencsés véletlen sietett segítségére. Az évzáró és a szégyenletes bizonyítvány.

Igaz, ha teljesen tárgyilagosak óhajtunk maradni, nem tulajdoníthatjuk mindezt csupán a véletlennek. A talán gyalázatosnak is mondható 2,1-es év végi átlageredmény elérésében ugyanis Aladárnak döntő szerep jutott.

E gyenge bizonyítvány megítélésénél figyelembe kell vennünk azt is, hogy Aladár több tárgyból igazság szerint még a bukást sem érdemelte ki. Az érett és messzelátó tantestület azonban méltányolta a tanuló matematikában elért eredményeit. Szaktanára őszintén bevallotta kollégáinak, hogy Aladár matekdolgozatainak egy-egy részletét egyszerűen átemelte doktori disszertációjába. Csak a magyar nyelv és irodalom tanára nem akarta megadni a kegyelemkettest. Indokolásul letette az asztalra Aladár utolsó dolgozatát. A megadott téma: “Hányszor mutatkoztak irodalmunkban a hanyatlás jelei?" Aladár dolgozata: Soxor.

A tantestületi hahota hallatára azonban a magyartanár is megkegyelmezett…

Mikor Mézga Géza meglátta fia év végi értesítőjét, első felháborodásában némán átnyújtotta azt feleségének. Paula asszony, aki mindig mindenre talált szavakat, olykor túlzott bőséggel is, rövid bevezetőként néhány percig állhatatosán hülyézte szeretett fiát, majd hozzáfogott a várható következmények részletes ecseteléséhez. A nyári szünidőre változatos megtorlások egész légióját helyezte kilátásba. Meglehetősen kimerültnek látszott, mire befejezte mondókáját.

– Ez még mind semmi! – így az apa. – Estig gondolkozom egy igazán méltó büntetésen!

Mézga Géza azonban nem töprenghetett estig zavartalanul Aladár büntetésén. Kisvártatva ugyanis hazaérkezett Kriszta is az évzáróról, és könnyed bájjal egy 1,9 tized átlagértékű bizonyítványt tett le a ház asztalára, így újabb büntetésgond szakadt a szülők nyakába. Mézga Géza úgy érezte, hogy formában van, válogathat a jobbnál jobb ötletek közül. Később azonban egyre inkább elbizonytalanodott. Hol túl enyhének, hol túl keménynek találta az eltervelt büntetéseket. Úgy érezte, gondját meg kellene osztania valakivel. Felesége ítélőképességében nem bízhatott, mióta megkérte a kezét, és az igent mondott neki. Mint minden más problémánál, most is szomszédját, dr. Máris Mártont szemelte ki konzultánsnak.

A pszichológus szomszéd volt a Mézga család esze. Ez a száraz, kissé mogorva agglegény az uborkakovászolási problémáktól a keresztrejtvény-kérdéseken át az űrlapkitöltésekig mindenre tudott megoldást. Mézgáék ezért őszinte csodálattal, a tudásnak járó tisztelettel utálták. Mézga Gézát ez a leküzdhetetlen ellenszenv azonban sosem tartotta vissza attól, hogy szomszédját a nap bármely szakában egy kérdés vagy kölcsönkérés erejéig zaklassa. Máris szomszéd ezt évek óta fogcsikorgatva tűrte. Hogy időnként kitöréssel fenyegető dührohamait féken tartsa, öncsaló tételt állított fel magának: “Azért ilyen olcsó a lakásom bére, mert a szomszédság miatt csak félkomfortosnak tekintik."

Mézga Géza látogatása most is, mint annyiszor, legédesebb délutáni álmából ugrasztotta talpra. Mikor a látogató röviden összefoglalva előadta jövetele célját, meglepetéssel tapasztalta, hogy a házigazda nyájasan hellyel kínálja. Dr. Máris kivételesen örült szomszédja betolakodásának, mert Aladár rossz tanulmányi előmenetele váratlanul felcsillantotta előtte a részleges bosszúállás reményét.

A pszichológus és az asztronauta között ugyanis rendkívül elmérgesedett a viszony. Őszintén meg kell mondanunk, hogy Aladár csiszolatlan modora erre reális alapul szolgált. A további állandó ütközőpont a Máris szomszéd dolgozószobája és Aladár laboratóriuma közötti vékony közfal volt. A kisebb-nagyobb robbanások, a gyakori zúgás, kattanás, zakatolás állandóan kizökkentette a pszichológust már-már célravezető eszmefuttatásaiból.

Dr. Máris ezért azonnal egy szigorú vidéki nevelőintézet előnyeit kezdte ecsetelni. Az apa erről hallani sem akart. Ellenérvként főleg arra hivatkozott, hogy vidéken, ahol még sokan rőfökben és vékában számolnak, Aladár matematikai zsenijét még kevésbé értenék meg. Dr. Máris erre Aladár matézisben mutatkozó tehetségét vette célba. Azt fejtegette, hogy ez önmagában mit sem ér. Kijelentette: a ma embere filozófiai, irodalmi, sőt zenei tájékozottság nélkül olyan, mint egy iránytű nélkül hányódó hajó a viharos tengeren.

– Igen, így van! – nyugtázta Mézga. – Filozófiával én magam is szívesen foglalkozom. Isten ne vegye vétkemül, materialista felfogású vagyok ugyan, de belátom, hogy például a zene is lehet iránytű az ember életében hányódás alkalmával. Ha az ember, mondjuk, bérszámfejtés közben cigányzenét hallgat, kevésbé háborog az élet viharában…

Dr. Máris ezek után elzárkózott minden további tanácsadástól. Az aggódó szülő ezt szépen megköszönte. Most már tudta, mit kell tennie. Mire az óra rokkant kakukkja hatot kakukkolt, tehát elérkezett az esti nyolc óra, Mézga Géza Paula asszony társaságában maga elé rendelte fiát, hogy közölje a megfellebbezhetetlen ítéletet.

Aladárnak azonnal feltűnt, hogy a szigorú bíró egy hegedűtokot tart atyai jobbjában. Ettől egy kissé valóban megrettent.

Az ítélet szavai katonásan pattogtak:

– Egész nyári szobafogság és hegedülés!

– Igen! Büntetésül egy hegedűt kapsz ajándékba – toldotta meg Paula asszony. – Nagyon is rászorulsz a zene nevelő hatására.

Ha jól meggondoljuk, ezért kár volt Mézga Gézának egész napon át forró fejjel töprengenie. A szobafogság büntetése például inkább jutalomnak tűnt Aladár szemében. Boldog volt, hogy egész napját, rabruhává előléptetett hálóingében töltve, egy percre sem kényszerül elhagyni imádott laboratóriumát.

Ami a hegedülési kényszermunkát illeti, bárki megjövendölhette volna, hogy ez a fegyver csak visszafelé sülhet el. Mondják, hogy zenekedvelő emberek sem örülnek annak, ha egy hegedűs a tőszomszédjuk, legyen az bár a legjelesebb művészek közül való. Elképzelhető, mennyivel súlyosabb az eset, ha zene ellen beoltott embereket csupán egy ajtó választ el egy botfülű, ádázul tehetségtelen kezdőtől, mikor a gyakori macskanyávogás már egy kandúr személyében eleve biztosítva van.

Ez a veszély egyébként Mézga Gézát is majdnem visszarettentette.

– Ne félj! – nyugtatta Paula. Élvezzük majd, ha már művészien játssza például Schubert Török induló]át – és halkan, de annál hamisabban dúdolni kezdte Mozart A-dúr szonátájának ismert tételét, melyet – zongoramuzsika lévén – viszonylag nehéz jól elhegedülni.

Szobájába visszavonulva Aladár felnyitotta a tokot. Félelemmel elegy irtózattal szemlélgette a megtorló hangszert.

– Olyan, mint egy szarkofágban nyugvó múmia – mondta Blökinek.

Blöki, bár még Aladárnál is jobban félt a hegedűben rejlő ősi átoktól, megnyugtatólag vetette oda:

– Az eszed tokja!

Mint amikor vihar után egyszer csak felragyog az égen a szivárvány, úgy virult fel egy pillanat alatt Aladár gondba borult ábrázata Blöki megjegyzésére.

– Az eszem tokja? Igen. Az eszem, a tudományom, az alkotásom: a Gulliverkli tokja! – És a hegedűt a tokból kiragadva, máris a heverőre hajította. Lázas izgalommal kaparta elő az ágy alól a Gulliverklit, hogy a tokba gyömöszölje. A fedél ráhajolt, a zár kattant, a hajó gyönyörűen elfért a tokban.

– Ez aztán a büntetés! – mondta diadallal.

– Röhögnöm kéne, ha tudnék – kajánkodott hű pajtása.

– Holnap este startolunk – jelentette ki a bátor és szerencsés asztronauta.

– Nagyszerű! – nyugtázta Blöki, de hangjában nem az ujjongó öröm zengett, inkább a féltő aggodalom reszketett.

Aladár óvatos, mértéktartó hegedüléssel kezdte a napot. Úgy ítélte meg, hogy szükséges némi érdeklődést mutatni a büntetéshangszer iránt, hiszen a tokjára igen nagy szüksége van. Hosszú és hangos gyakorlástól viszont azért tartózkodott, mert tudta, hogy zenélése hamarosan zajártalommá válhat, és a kapóra jött megtorlás visszavonásához vezethet. Hogy Aladár mennyire jól számított, azt a másik szobában, a vonókoptatás alatt zajlott szülői párbeszéd fényesen bizonyítja.

– Ne tömködd vattával a füled, Géza! Próbálj zenén át behatolni a gyermeklélek mélységeibe.

– Bérelszámoló vagyok, Paulám, nem könnyűbúvár. Az vigasztal hogy, kamasz koromban én is ilyen voltam.

– Csak ezt ne mondtad volna! Most még jobban aggódom érte!

– Gondolod, hogy ez a nyekergés jót tesz neki?

– A zene nyugtat és megbékít.

– Engem is. Mert már bevettem rá egy marék idegcsillapítót.

– Botfülű vagy. Én kihallom, hogy Aladár már ébresztgeti hangszere lelkét.

– Mi lesz itt, ha teljesen felrázza?!

– Türelem! Paganini is így kezdte.

– De hála istennek nem az én lakásomban.

Így évődött egymással a szülői kettős, míg a hegedűszó pár perc múlva el nem csuklott. A nap folyamán még néhányszor felnyivákolt Aladár jobb sorsra méltó hangszere, de a gyakorlás megmaradt a reggeli szerény keretek között. Ebédnél Géza papa egy szunyókálási időre a macskanyávogásnak bélyegzett zene átmeneti mérséklésére intette fiát.

Blöki esti kémjelentésében beszámolt Aladárnak szülei közhangulatáról. Aladár a jelentés alapján úgy ítélhette meg, hogy vacsora után megkísérelheti a kitörést, simán feljuthat starthelyére, a háztetőre. Rövid, de némileg érzékeny búcsút véve fegyvertársától, a hegedűtokkal kilépett a nagyszobába. Már az előszobaajtó kilincse után nyúlt, mikor a zord apai hang feltartóztatta:

– Hová mécc?

– Hegedülni.

– Hová? Azért taníttattunk hegedülni és nem orgonálni, hogy hazai pályán játszhass! És minek az a szifon?

– Ha megszomjaznék gyakorlás közben a háztetőn.

– A háztetőn? Mért hegedülsz te a háztetőn?

– Te mondtad, hogy a játékom macskanyávogás. Annak pedig háztetőn a helye.

Erre már Paula asszony is megszólalt:

– Látod, Géza! Így taposod el egy érzékeny művészlélek zsenge hajtásait. Menj csak, fiam, és mélyítsd el zenei ismereteidet. Majd tapasztalni fogod, hogy az ilyen elmélyülések jótékonyan hatnak lelked felmagasodására. Tremolózz hát nyugodtan a szobádban. És ne felejtsd el időnként meggyantázni a vonót, mint azt a hegedű használati utasítása előírja.

– Igen, mama – mondta Aladár lemondóan, és visszakullogott a szobájába.

– Lebuktam, Blöki! Most aztán adhatok a zenének! Hova tetted azt a tűzrevalót meg a fűrészt?

Blöki válaszként előkotorta az ágy alól a hegedűt, és gazdájához vonszolta.

– Milyen szakszerűen fogod! A nyakánál, mint a csirkét.

Blöki a gúnyos megjegyzést válasz nélkül hagyta. Csak magában méltatlankodott: “Tudhatná, hogy nálam cipelésre a száj a kézenfekvő mód!"

Egy percnyi csüggedt töprengés után Aladár felvillanyozva pattant fel roskatag ültéből.

– Megvan! Te hegedülsz helyettem!

– Ééén? Éneklő kutyáról már hallottam, de hegedülni…

– Csak alibit kell játszanod rajta, hogy azt higgyék, én nyűvöm a húrokat, tehát itthon maradtam.

Blöki egyetlen alibi című zeneművet sem ismert ugyan, de hiábavalónak tűnő ellenkezés után végül megadta magát.

– Hát jó. De csak kisbőgős stílusban vállalom. Mit játsszak?

– Egykutya! Csak hosszúra nyújtsd!

Blöki leült a padlóra. Hátát a díványnak vetve felegyenesedett, hasához támasztotta a csellóként elhelyezkedő hegedűt. Vonóvezetési technikája nem volt kifogástalan ugyan, de az előcsiholt hangok így is feledtetni tudták Aladár játékának szépségét.

– Nyuvasztja már! – hangzott át a nagyszobából Mézga Géza elkeseredett ténymegállapítása.

Aladár ezek után megnyugodva távozott az ablakon át első útitársával, egy befőttesüvegbe zárt fehéregérrel a háztetőre.

Az űrhajó az autoszifi egyetlen löketére startra kész állapotba került. A hajtómű fúvókái egy mindössze kígyósziszegésnyi hangot adva, iszonyatos sebességgel emelték a kabint a magasba.

Az utcai járókelőknek feltűnt ugyan valami villanásféle fényjelenség, de mindenki arra gondolt, hogy egy villamos áramszedője vetett szikrát.

Aladár az űrkabinban az első egymillió kilométer megtétele alatt, azaz néhány másodpercig, tagadhatatlanul érzett valami szorongásfélét. Aztán rájött, hogy a súlytalanság lötyögtetései ellen szolgáló biztosítóöv nyomja egy kissé a mellét, és teljesen megnyugodott. Első felszállásnak megteszi – gondolta magában némi elégedettséggel. Pillantása ekkor a befőttesüvegben szorongó fehéregérre tévedt. Mivel meglehetősen egyedül érezte magát, jólesett neki, hogy mégis szólhat valakihez.

– Na látod, Kompót, ki lehet ezt bírni! Na ne félj, Kompót, nem megyünk messzire, nem hagyjuk el Tejútrendszerünket… Tejút!… Igaz is! Sajtot ígértem neked…

Kompót, a kísérleti fehéregér azonban nem nyúlt a sajthoz. Talán zavarta, hogy lebeg az eledel. Aladár persze nem foglalkozott tovább Kompót etetésével, hiszen a mérőműszerek állása, a kozmoszkémlelőlyukon való kitekingetés jobban érdekelte. A sebességmérőre tekintve egy kicsit gondolkodnia kellett. “Hogy is van? Ha a sebesség alapegysége ezredaladárokban van adva, akkor egy megaaladár egyenlő – tárgysebesség per fény. Másfél megaaladárral bandukolunk! Adjunk a márkának még egy kis kakaót!"

A Gulliverkli-5 rugalmas teste még jobban megnyúlt az elképzelhetetlen sebesség további fokozásától. Két megaaladár elérése után az űrkapitány nem feszítette tovább a húrt. Sajnos senkinek sem állt módjában az űrben száguldó hajót szemmel követni. Ezért el kell mondanunk, hogy a jármű a fénysebesség kétszeresének elérésekor megkettőződött két egyforma testnek tetszett, két egérrel és két Aladárral. Ez az optikai csalódás azonban ne tévesszen meg senkit. Aladár maradt, aki volt: egy és oszthatatlan.

Az űrpilóta éppen azon gondolkodott, nem volna-e érdemes egy rövid próbaalvást is az úti programba iktatni, mikor egy közúti koccanásos balesethez hasonló ütődés kirepítette a vezetőülésből.

Aladár felpattant, egyetlen körpillantással kárbecslést tartott. Örömmel szögezte le, hogy hajója sértetlen.

“Mennyi eszem volt, hogy gumiból konstruáltam a Gulliverklit!"

A műszerfalra tekintett. A közegérzékelő radarcsáp mutatója úgy lengett, mint egy hajóhinta. A kozmosz-atlasz szerint viszont fekete folt, teljesen üres űr ez a tájék.

Aladár mégis gyanúsnak találta azt a semmit, aminek nekiment.

Úgy döntött, hogy jobban körülnéz ezen a vidéken. Visszakanyarodva fel is fedezett egy lepény alakú égitestet. Még közelebb érve már nem is lepénynek, inkább valami gigászi hanglemeznek látta. Aztán meglepetten kiáltott fel:

– Fantasztikus! Olyan, mint egy kerek papírsárkány! De oldalról semmi sem látszik belőle! Még éle sincs!

És egy hirtelen elhatározással máris működésbe hozta a landolási automatikát.

Biztosan többen úgy ítélik meg, hogy Aladár könnyelműséggel vádolható. Egy csillagászkörökben is ismeretlen égitestre minden előzetes érdeklődés vagy bejelentés nélkül leszállni, megfontolatlan cselekedet. Ne felejtsék el azonban az elmarasztalók sem, hogy Aladár minden asztronautaerénye mellett mégiscsak alig kamasznyi gyerek. A fiatalság imponáló lendületét, példamutató bátorságát pedig gyakran éppen a meggondolatlanság serkenti.

A lepényre szállás zökkenőmentes volt. A mérő- és érzékelőműszerek mutatói mind rémülten lapultak a nulla jel felett. Aladár egy pillanatra el is tűnődött ezen. “Legjobb – gondolta –, ha ezt a laptestet Ostya Zérónak nevezem el."

Mielőtt kinyitotta volna a kabinajtót, gondosan ellenőrizte űrbúvárszerelését. Hőszabályozás megfelelő, gravitációpótsúly-berendezés működik, oxigén bőséges… Ezzel kilépett a lepénybolygó hártyavékony, de annál tartósabb talajára.

Tisztában volt azzal, hogy szokatlan környezetbe került. Az emberi tudat a háromdimenziós világképhez szokott. Egy mindössze két kiterjedésben elterülő, mélységek nélküli hely eleinte bizony zavarokat okozhat.

Amint a lába alá tekintett, meglepetten látta, hogy a lepényben ábraszerű lények nyüzsgő élete zajlik. Emberszabású figurák mozognak a földi tájakhoz hasonló környezetben. Mintha egy jól sikerült szabadkézi rajz alakjai elevenedtek volna meg, csúszkálnának fel-le, jobbra-balra ezen a kerekre szabott rajzlapon.

– Hé! Itt vagyok! Vendég jött! – kiáltott Aladár, de az ábralények meg se rezzentek. A vendég illetlenül rá is tenyereit az egyik oldalazva haladó sík lényre, de az zavartalanul átcsusszant a tenyere alatt. Aladár nem is csodálkozott ezen, hisz tudta már, hogy az ábralények éppen harmadik kiterjedésük hiánya miatt ilyen megfoghatatlanok. Az sem lepte meg, hogy a figurák nem vesznek tudomást jelenlétéről, hiszen ő a számukra nem létező magasságban, illetve vastagságban terül el. Bekapcsolva űrsisakja ultramikrohang-hullámfülelő készülékét, elégedetten tapasztalta, hogy az ábrák beszédét tisztán hallja és érti.

Lába alatt éppen egy silányan berendezett, ügyetlen gyerekrajzra emlékeztető családi otthon képét láthatta. A munkaruhás családfő az asztalnál ült. Felesége a konyhában szorgoskodott. Aladár hangról hangra megjegyezte beszélgetésüket.

– Meleg eledelt nekem, kedvenc egyetlen nejem.

– Nesze e kerek csemege, edd meg.

– Gyerekem merre ment?

– Eszes mestere elvezette.

– Eme mester ne nevelje, mert elverem kegyetlen! Esztelen e mester! Kegyes fejedelmem ellen nevel! Fejedelmemnek jelentem, lefejeztetem!

Aladár fülsértőnek találta a mekegő párbeszédet. Akkor még nem tudta, hogy a lepénybolygó életében ez a kecskenyelv milyen ádáz ellenségeskedések okozója. Pár lépéssel arrébb már betekintést nyerhetett a látszólag csupán nyelvi kérdésekből kipattanó belvillongásokra.

Lepénybolygó fejedelme poroszkált arra lovas testőrei kíséretében. Marcona rajzpribékek egy megbilincselt ősz tudósképű ábrát vezettek az uralkodó színe elé. Aladár döbbenten fülelt. A főpribék a tudósra dörgött:

– Reszkess, mester! Szegezd le kegyelmet csengve fejed, engedetlen fene-egyed!

A fejedelem vette át a szót:

– Felelj fejedelmednek! Egyes gyerekeket ellenem hergelve veszedelmes nyelvelveket terjesztesz?

A sík-tudor azonban bátran vitába szállt a fejedelemmel:

– Nem ellened terjesztem. Ellenben e nyelvet elengedhetetlen fejlesztenem kell, mert eleve lehetetlen e nyelvben megrekedve gyermekeket fejlettebbre nevelnem!

– Ne tedd ezt, esztelen!

– A-val meg ó-val gyarapodva, nem maradna oktalan a sok boldogtalan!

– E helyen nem kellenek, eszesebb egyedek, mert nekem veszedelmet jelentenek! Mereven ellenkezem!

Aladár megvetően állapította meg:

– Ennek a fejedelemnek még kétdimenziós agya sincs!

Aztán tovább fülelt. A mester nem hátrált.

– Az a-val, ó-val jót akarok! Ragaszkodom tanomhoz!

A fejedelem kiadta a parancsot:

– El vele feneketlen verembe! Eretnekellenes fegyveresem kezelje. Rengeteget szenvedve tetem legyen!

“Meg kellene mentenem eme nemes mestert!" – gondolta Aladár, észre sem véve, hogy ez a ragadós lepénynyelv máris rátapadt.

“Megmentem! De hogyan? Ezekre a harmadik dimenzióból nem tudok odarittyenteni, ez világos!… Világos! Megvan! Világos, hogy itt csak a fényhatás érvényesülhet, mint a mozivásznon."

A fejedelem pribékjei már a különböző kínzóeszközök üzembehelyezésén fáradoztak, mikor Aladár előkapva zseblámpáját, vidor csatakiáltást hallatott:

– Nesztek egy kis mellkas-átvilágítás! Hihihi!

A főhóhér és segédei dermedt félelemmel álltak a zseblámpa fénykörében.

– Ez kellemetlen szellemek delejes ereje lesz! – hebegte rettegve a főbakó, és a hosszmetszet-zsandárokkal együtt elszelelt.

A mester maga is valami természetfeletti jelnek tekintve az olcsó zseblámpa kerek fényfoltját, térdre rogyva, biztonság kedvéért az alázat nyelvén fohászkodott hozzá:

– Kegyelmezz nekem, szellem! Ments meg engem, de feketedj el, mert szemem szenved!

– Igazad van, sík-bölcs, nem illik szembereflektorozni! – Ezzel Aladár eloltotta lámpáját. Meglepte, hogy félelmében még egy ilyen lázadó szellem is milyen egysíkúan gondolkozik.

Űrhajósunk szívesen elidőzött volna hosszasan is e sok szempontból tanulságos lepénybolygón, de arra gondolva, hogy távollétében szegény Blökinek szünet nélkül hegedülnie kell, a hazatérést soká már nem halogathatta. Arra azonban még gondja volt, hogy a derék mestert megszabadítsa a további üldöztetéstől. Amint megpillantotta a pribékeivel tanácskozó fejedelmet, zseblámpája fénykörébe zárta. A rémült uralkodót azután mutatóujja hívogató árnyjátékával lassan a lepénybolygó széle felé csalta. A fejedelem útközben rettegve mekegte:

– E jeles szellem nekem jelez! Megyek veled, szent jel!

Mikor már a bolygó széléhez érkeztek, és a hívójel még mindig továbbcsalogatta, a fejedelem elernyedten esengett:

– Ez lemezterepem pereme! Leesek! Kegyelmezz nekem, szent szellem.

A jel azonban makacsul hívogatta tovább. A perem szélén aztán a fejedelem a fenyegető semmitől megborzadva önkéntelenül így kiáltott fel:

– Ó!

Aladár e pillanatban kioltotta zseblámpája fényét. A megkönnyebbült fejedelem kebeléből ismét feltört a sóhajtás:

– Ó, ó, ez jó! E sóhaj jólesett. Zagyva agy vagyok! Az a meg ó jól alkalmazható! A mester jeles szellem! Egyetlen egyetemen egyetemes nyelvmester legyen!

Aladár tehát elérte célját. Több időt már nem is vesztegethetett. A Gulliverklire pattant. A hajtómű fúvókái jókedvű füttyentéssel taszították az űrhajót útjára. Az irányítóberendezés meglehetős pontosságot biztosított. A földtől másfél millió kilométerre már utca-házszámig menő pályamódosítást lehetett adni. Aladár eközben furcsa módon kénytelen volt anyja “mélységről" meg “elmélyülésről" mondott szavaira gondolni. El kellett ismernie lepénybolygóbeli tapasztalatai alapján, hogy bizonyos mélység bizony mélységesen hiányozhat…

Mi tagadás, barátunk szívét különös melegség öntötte el, mikor hazafelé közeledve már az egyes földrészek halvány körvonalait is megpillantotta kedvelt házi bolygónkon. Örömében még Kompóthoz is volt egy kedves szava:

– Ha hazaérünk, jutalmul kirághatod a nővérem strandpapucsát!

A Gulliverkli mindössze hatvan centiméterrel keletre szállt le a starthely mellett. Egy percbe sem tellett, és a leeresztett űrjármű már a hegedűtokban pihent.

Aladár halkan megkocogtatta az ablakot.

– Blöki! Eressz be!

– Na végre! Már zenegörcsöt kapott a mellsőm!

Blöki sebtiben szájába kapta az ablaktávnyitó szerkezet húzózsinórját. Gazdája máris a szobába csusszant.

– Csak addig játssz még, amíg Gulliverklit biztonságba helyezem!

Blöki sajgó mancsával fűrészelt tovább. Közben izgatottan kérdezte:

– Mesélj már, hogy sikerült?

– Rendben ment. Egyebekben egyszer egy kellemetlen helyzetbe keveredett mestert mentettem meg.

– Mit mekegsz? – értetlenkedett Blöki.

– Ja, persze. Szóval az úgy volt…

– Vigyázz! Jönnek!

Aladár gyorsan átvette, álla alá csapta a hegedűt. Paula néni csak azért kukkantott be, hogy gyönyörködjék Aladár szorgalmában. Mézga Géza azonban félretolta nejét az útból, és elgyötört ábrázattal be is lépett.

– Már túlságosan elég lesz, Aladár. És mivel ilyen kimerítően szorgalmas voltál, hál' istennek egy hétig nem kell, sőt nem szabad gyakorolnod!

– Igen, papa! – rebegte Aladár őszinte sajnálkozással.

Az ősök erre visszavonultak a nagyszobába. Érdemes feljegyezni további beszélgetésük egy töredékét. Mézga Géza felnyögött:

– Ó, az utolsó negyedóra pokoli volt! Mintha az agyammal gyantázott volna…

– Ebből a gyerekből művész lesz!

– Belőlem pedig idegroncs. Csak egy vigasztal: amíg gyakorol, biztos nem csavarog el…

A hivatalos nyár már beköszöntött. Az esőfelhőket kergető hideg szél úgy érkezett meg, mintha nézte volna a naptárt. Mézga Géza már egy hete fájlalta a torkát. Az orvosságoktól elgyengülve, ernyedten vette tudomásul, hogy a büntetéshegedülés néha napokig elmarad. A művész csak akkor játszott el egy-egy rövid, két órán túl gyógyuló szólószonátát, amikor kiruccanni készült.

Aladár szerdán elhatározta, hogy pénteken elhegedüli magát következő útjára. Terve azonban csütörtököt mondott. Az történt ugyanis, hogy Máris szomszéd csütörtökön váratlanul meglátogatta Mézgáékat.

– Volna négy darab jó jegyem ma estére a maguk számára a Reform Padlás-színpad mai előadására – kezdte már az ajtóban. Úgy látta azonban, a váratlan örömhír nem kelt osztatlan lelkesedést. Ezért lendületes agitációba kezdett: – Kitűnő darab! Egy XVI. századi portugál misszionárius és egy svéd műlesiklónő bizarr szerelmét taglalja, rendkívül humoros formában, illetve jóformán formátlanul. Amolyan igazi modern, bolond darab, finom tudathasadásokkal…

Mézga Gézát egyre jobban érdekelte ez a könnyű nyári szórakozást ígérő mű. Máris szomszéd kedvezőnek tűnő ajánlatait azonban mindig némi fenntartással fogadta. Most is gyanakodva kérdezte:

– És milyen összeget emésztenek fel a jegyek?

– Ingyen adom, ez csak természetes – nagylelkűsködött a szomszéd.

– Annyit szívesen áldozunk – lépett közbe Paula asszony, mielőtt hites ura szabadkozni kezdhetett volna.

Dr. Máris erre azonnal átadta a jegyeket, majd sietve távozott. Mézga Gézának úgy tűnt, mintha a szomszéd elmenekült volna a visszautasítás veszedelme elől.

Nem tévedett. Doktor Máris boldog volt, hogy megszabadult a potyapáholytól, melyet osztályvezetője erőszakolt rá; hogy ne maradjon üresen a négy hely, melyre a főosztályvezető kapott tiszteletjegyet.

Mikor Aladár megtudta, hogy este színházba akarják kényszeríteni, azonnal a védekezés lehetséges módjait kezdte latolgatni. Krétát eszem, hogy belázasodjak… Szétmarcangoltatom az ünneplő nadrágomat Blökivel… Indulás előtt csőrepedést csinálok…

E gondjától azonban váratlanul könnyen megszabadult. Apja ugyanis az alábbi felszólítást intézte hozza:

– Aladár, csak úgy jöhetsz, ha előzőleg kéred tőlem szobafogságod felfüggesztését!

– Nem, papa! – szólt Aladár álnok-jámborán. – Én úgy érzem, nem érdemlem meg ezt a színdarabot.

– Pedig én kivételesen hajlandó volnék…

– Nem, nem! Nekem az is elég, ha Kriszta megnézheti.

– Hát jó – mondta Mézga Géza bizonytalanul. Nem mert sziklaszilárdan hinni fia mély bűnbánatában. A testvéri szeretet e nyájas megnyilvánulását is gyanúsan szokatlannak találta.

Este hét órakor már lázasan készülődtek a színházrajongók.

– Mibe öltözzem? – tanakodott az apa.

– Kényszerzubbonyba – tanácsolta Kriszta. – Azt olvastam erről a darabról a Színivilágban, hogy tiszta őrület. A közepén kezdődik, és az elején ér véget. Még az is muris, hogy leeresztett függöny mögött játsszák, és a színészek csak meghajláskor jönnek ki. Állatian csípem az ilyen dilkó dolgokat!

Paula asszonyt ez a beszámoló óvatosságra intette.

– Géza, talán jobb, ha csak mi ketten megyünk. Az ilyen őrült színművek rossz hatással vannak a fejlődésben levők idegrendszerére, viszont a miénknek már mindegy. Majd elvisszük Krisztát kárpótlásul a Csárdáskirálynőbe!

Kriszta erre megesküdött, hogy akkor inkább Abesszíniába szökik mixernőnek.

A vita ezzel lezárult.

Aladár a színházlátogatók távozása után azonnal startolt. Második útjára már Blökit is magával vitte. A start igen jól sikerült. A magasba emelkedő Gulliverklire mindössze két holland amatőr csillagász figyelt fel.

Az idősebb csillagleső felkiáltott:

– Kolléga úr! Újfent észleltem azt a paranoid pályán haladó, három benelux erősségű fényjelenséget, mely a múlt héten is felkeltette szíves figyelmemet.

Az ifjabb kutató tisztelettel, de némi kétkedést sejtetve megkérdezte:

– Nem lehetséges az, hogy a közelben illetéktelen gyermekek csúzlival csillagszórót lőttek fel az alsóbb légrétegekre?

– Nem! Ez mikrogalaktikus szubjektum. Észlelje ön is, ha kétkedik.

– Valóban nem csillagszóró!

– Ugye? Valami gyorsan oszló fényjelenség.

Az űrhajónak így ezen az estén is sikerült akadálytalanul elszelelnie a földi megfigyelők elől. Aladár elégedetten jegyezte meg:

– Egyenesben vagyunk.

– Az indulás sajnos kutyául embertelen – nyöszörögte megviselt útitársa.

– Ha otthon maradsz, megúszod a startot.

– Nem szokásom cserbenhagyni csontadó gazdámat.

– Jó, jó! Ne szívj mindent mellre!

– Szügyre! Ha szabad emlékeztetnélek. Hova űrutazunk?

– Itt hagyjuk egy kicsit ezt az ócska öreg Naprendszert.

– Azért én figyelem a tájat, hogy visszataláljunk.

Blöki az űrképernyő elé könyökölve gyönyörködött a látványos semmiben. Egyszer csak egy pillanatra feltűnt a telihold közeli képe. Blöki erre ösztönösen felvonyított.

Aladár rosszallóan csóválta a fejét.

– Erről már igazán leszokhatnál! Mért kell neked is folyton megugatnod a holdat?

– Ebszokás dolga…

A következő néhány millió kilométernyi eseménytelen út alatt az asztronauta a Csillagászati Közlönyt böngészte. Egyetlen említésre méltó hírt talált:

“Az Andromedár csillaghalmazban egy új üstökös felbukkanását várják."

– Próbáljuk meg üstökön ragadni! – Buzdította meggondolatlanul Blöki.

– Akkor kapaszkodj!

– Jól van! Mehet! Nyomás!

Blöki persze nem akkora nyomásra gondolt, mely az őrült gyorsuláskor szügyére nehezedett.

– Jaj! Ne, Aladár! Ne!

– Egy képzett őrkutyának 20 g-t is ki kell bírnia.

– Nem tudom, mi az a gé, de hogy a legnehezebb betű az ábécében, az fix.

A kétszeres fénysebesség elérésekor Blöki szédelegve vonult a sarokba. Csüggedten megjegyezte:

– Olyan érzés, mintha egy gyorsfényképen összeexponáltam volna magam.

Aladár az űrképernyőt figyelte.

– Azt hiszem, az a közeledő kis piszok ott a Plútó.

– Plútó? A Mirniczerék dán dogja? Az elég nagy piszok!

– Plútó, az a legutolsó bolygó!

– Nekem mondod? Folyton a környékünkön bolyong, és kötekedik az az utolsó.

Aladár úgy találta, hogy a nehézkedés kissé megülte Blöki agyát. Ő maga is némi szellemi fáradtságot érzett. Bekapcsolta hát a nyomkövető automatikát, és rövid szunyókálást engedélyezett magának. Még két percet sem alhatott, amikor egy váratlan hatalmas lökés a Gulliverkli tetejéhez lapította. Blöki közvetlen mellette vágódott a gumifalnak. Megnyugtató magyarázatért esdő tekintetét gazdájára függesztette. Aladár hamar rendezte ütődéstől összekuszált gondolatait. Egy pillantást vetett a műszerfalra, majd higgadtan kijelentette:

– Jól porrá égtünk volna, ha a vészradar idejében le nem blokkol. Úgy látszik, idegen naprendszerben nem alhat nyugodtan az ember.

Aladár visszakúszva az űrképernyőhöz, alaposan szemügyre vette az útjukat álló bolygót. Megállapította, hogy egész jóképű égitest. Légköre is van, mert az ege felhős. Kedvet kapott a landolásra. Hanyag nyugalommal megtette a szükséges előkészületeket. Úgy látszott fentről, hogy villámlik odalenn, de ez nem zavarta.

A bolygó felett sehol sem gyülekeztek viharfellegek. A Gulliverkli landolásának térségében viszont ágyútorkolattüzek fénye villant. Néhány, kissé szertelen öltözékű tüzér lövöldözött vidáman különböző célpontokra, de főként egymásra. Az egyik tüzér egy terebélyes tölgyfára állította fel lőállását. Csinos kis mozsárágyújának csövét libatollak díszítették. Az ágyúcska négyszögletes kerekei is sejtetni engedték, milyen fáradságos munka lehetett ezt a lőállást a tölgyfa koronájára telepíteni.

A tüzér megigazította babos csokornyakkendőjét, majd az égre pillantva, a közeledő Gulliverkli láttán csodálkozva felkiáltott:

– Jé! Ott úszik egy próbagörény, és még csak nem is csicsereg! Adok neki piros tojást!

A kedélyes tüzér erre töltött. Gondosan hátat fordítva ágyújának célzott, tüzelt, majd lelkesen tapsikált.

– Megcsiklandoztam! Hihihi! Jutalomcukrot a pacikának! – Erre egy cserebogarat pottyantott a még füstölgő ágyúcsőbe. – Hihihi!

A Gulliverkli utasai nem találták ilyen mulatságosnak az esetet.

Blöki a dologból azonnal helyes következtetésre jutott.

– Ha itt lövöldöznek, akkor itt földiféle emberek élnek. Nem kéne elmenekülnünk?

– Már késő. Örülök, ha simán leszállhatok. Még jó, hogy hoztam magammal tartalék hexasilicometalán gyurmát.

– Jó bizony! – helyeselt Blöki, de a biztonság kedvéért megkérdezte: – És mire jó az a hezgacili… netalán… szóval tudod…

– Ebből készítettem a hajtóművet.

Hosszabb szakértekezésre nem kerülhetett sor, mert a Gulliverkli bolygót ért.

Az űrhajóst a lövöldözés óvatosságra intette. Kozmikus járművét gyakorlott kézzel összehajtogatta, majd gondosan a hegedűtokba illesztette. Jól álcázott rejtekhelyet kellett keresnie. Hamarosan meg is találta. Egy hatalmas hársfa odva lett a csomagmegőrző. Blöki a biztonság kedvéért a fát vízkereszttel is megjelölte.

A két kalandvágyó űrvándor ezek után felderítő útra indult. Nemsokára egy széles autópályához értek. Aladár remélte, hogy stoppal hamar valamilyen településre jutnak. Az éles kanyar mögött felbúgó motorzajra már stopra készen álltak.

Meglepetten látták, hogy az úton egy óriási motorizált gyufaskatulya közeledik. A gyufamobil fiókja menet közben ritmikusan ki-be tolódott. Vezetője minden széthúzódáskor kikandikált, az összecsukódás elől pedig sietve lekapkodta a fejét. A különös jármű elhúzott előttük. Blöki tudott először szóhoz jutni:

– Te Aladár! Hallgass az én kifinomult állati ösztöneimre! Menjünk innét! Itt valami nincs rendben!

Mielőtt Aladár állást foglalhatott volna, figyelmüket egy újabb különös jármű közeledése keltette fel. A gépkocsi szöcskelábon szökdécselve ugrált sebesen célja felé. Utasa minden ugráskor beverte fejét a kocsi tetejébe. Még így futólag is meg lehetett állapítani, hogy utazás közben fején a púp ugrásszerűen emelkedik.

A szöcskeautót egy könnyű kis sportkocsi követte. Az alváz nélküli márka futóművét a karosszériában loholó utasok fürge lába helyettesítette.

Mindkét járművet leelőzte azonban az a hatalmas hal alakú, szálkamentes luxuskocsi, mely kicsapódó uszonyaival jelezte irányváltoztatási szándékát. A túrahal nyomában egy legalább húsz méter hosszú selyemhernyótalpas terepjáró húzott el előttük, begubódzott utasokkal.

– Ezeket az őrült járgányokat rövid pórázon kellene vezetni! – jegyezte meg Blöki.

A következő pillanatban egy hatalmas sípoló fazék siklott eléjük. A fedő felpattant. A gyors járatú edényből egy kéményseprő ugrott ki, felkapta a rémülten kapálódzó Blökit, visszaugrott vele a fazékba, majd elpárolgott.

Az egész kutyarablás oly váratlanul, olyan gyorsan bonyolódott le, hogy még az áldozatnak is csak akkor jutott eszébe segítségért vonyítani, amikor már egy bokszkesztyűvel betömték a száját.

Aladár nem késlekedett, hogy barátja segítségére siessen. Egy kétkerekű, legalább száz lóerős cúgos cipő tűnt fel a kanyarban. A stopos elé ugrott, és megállásra késztette.

– Kérem szépen, nem tetszene azt a fazékművet üldözőbe venni?

– Mért ne – felelte vidáman a vezető –, mikor éppen üldözési mániában szenvedek!

Ezzel teljes gázt adva a cúgos cipőnek, faképnél hagyta Aladárt, és hátramenetre kapcsolva, visszarobogott a nagy kanyarba.

Aladár erre kissé elvesztette a fejét. Kétségbeesett “állj!" kiáltásokkal futva indult a száguldó fazék nyomába. A rabló persze hamar egérutat nyert. Aladár kimerültén roskadt le az út mentén, egy nyitott sorompó tövében. Csakhamar feltűnt neki, hogy a sorompó, ha leengednék, az autóutat keresztezné. Aztán álmélkodva látta, hogy egy helybeli stopos a sorompó mellé áll, és éberen figyeli az utat. Egy felfordított teknősbéka alakú, nyitott kocsi közeledett. A stopos jól időzített mozdulatokkal úgy ejtette a sorompót az odaérkező teknőc-kétéltűre, hogy pontosan a vezetőt találja fejen. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen beült az elalélt sofőr helyére, és továbbhajtott.

“Furcsa ez a fejstop-rendszer, de úgy látszik, eredményes" – gondolta Aladár, és maga is sorompóba állt. Nemsokára sikerült is ilyen módon egy nyitott, lúdtalpakon kacsázó, de nagy sebességre képes műtőasztalt szereznie. Teljes gázzal robogott a fazék után.

Félórai út után egy takaros városkába érkezett. Lakóházak és üzletek sora közt haladva egy csinos étterem előtt parkolt. Úgy vélte ugyanis, hogy a fazékmű útja csakis az étteremhez vezethetett.

Aladár belépett a szépen berendezett vendéglőbe. A pincérhez sietett.

– Kérem szépen, nem tetszett látni Blökit, azaz egy fehér kutyát?

– Savanyúsággal vagy fáradtolajbogyóval? – kérdezte a kifogástalan modorú vendéglátóipari alkalmazott.

– Nem, kérem – hebegte zavartan Aladár, és újrakezdte volna mondókáját, ha a pincér közbe nem szól:

– Álló vendéggel nem ülhetek, csak ülő vendéggel állhatok szóba! – Ezzel a pincér odébbállt.

A bosszús álló vendég így kénytelen volt leülni a legközelebbi asztalhoz. Egyre hevesebb hívogató intésére aztán a felszolgáló sietett is – a szomszéd asztalhoz.

Annál az asztalnál egy kövérkés, jó kedélyű hölgy ült, és szemenként eszegette csillogó fényű gyöngysorát. A hölgy ekkor felkapta az asztalán heverő étlapot, és e szavakkal vágta a pincér fejéhez:

– Főúrnő! Ez még a jövő heti étlap, ami tegnapról megmaradt!

A pincér máris egy másikat nyújtott át.

– Pardon, szép Demencia! Azt hittem, még holnap van. Ez friss!

– Akkor végigeszem az egész étlapot – lelkesedett Szép Demencia. Ezzel be is kapta a nyomtatványt, és harapdálni kezdte.

– Csak nyomdabélfekélyt ne kapjak! – nyögdicsélte nyeldeklés közben.

A pincér sebesen távozott, majd alaposan megpakolva Aladár asztalához sietett. A vendég némi meglepetéssel látta, hogy a szorgos kiszolgáló ezüsttálcán egy élő fehér kiskutyát tesz elébe, salátával és spárgával körítve.

– Méltóztassék! Kívánságára ebadó vagyok. Ez idei selyemfincsi! Kikutyafilézzem?

– Ez nem az én kutyám! – tiltakozott elkeseredetten Aladár.

– Ez desszertszuka! Na, csak egy harapást!

A kutyus erre kiugrott a körítésből, és csuklón harapta Aladárt.

– Na! Hé! – hőkölt vissza a vacsoravendég ijedten.

A pincér hebegve mentegetőzött:

– Egy kicsit rágós, mert vadasan tálaltam.

Aladár tiltakozni próbált. A szomszéd asztaltól azonban ekkor egy félelmetes, falánk tekintetű haspók húzta magához a pincért. A nagy étvágyú óriás Aladár felé bökve leadta a megrendelést:

– Főpecér! Ma gyerekzsúrt rendezek! Főzzön nekem abból a hosszú gatyásból egy bugyogó nadragulyást.

Aladár nem akart az étrendben szerepelni. Megszökött feltálaltatása előtt.

A főutca forgatagában nem találhatott egykönnyen Blöki nyomára. Ismét kérdezősködnie kellett. Egy jól öltözött, komoly úrhoz fordult, aki nyugodt méltósággal állt egy álló létra felső fokán.

– Kérem szépen, a kutyámat keresem.

– Hogy mersz megszólítani? – méltatlankodott a komoly úr. – Nem látod, milyen magas ranglétrán állok?! És még elő is lépek!

A komoly úr ezzel előlépett a létra legfelső fokáról. Amint a földre zuhant, leporolta magát, és újra felkapaszkodott a ranglétrára.

Aladár még nem adta fel. Egy banktisztviselő külsejű urat kérdezett meg, aki mögött egy hozzá a megszólalásig hasonlító, ugyanolyan öltözékű ikertestvére lépkedett.

– Kérem, nem tetszett látni a kutyámat?

– Ő nem – felelte az iker úr –, de ott jövök a hátam mögött, kérdezze meg tőlem.

A bátor űrhajós tanácstalanul, elbizonytalanodva botorkált tovább. Úgy érezte, hogy lassan köd borul az agyára, és elveszti józan ítélőképességét. Az utcasarkon egy nagyobb embercsoport verődött össze. Aladár odasietett. Meghökkenve látta, hogy egy overallos munkás meszelőecsettel tetőtől talpig kékre festi a gyülekezőket. A mázoló a maradék festéket magára öntve, beállt a többiek közé, majd pózba merevedve kijelentette:

– Addig nem vagyunk igazi csoportkép, míg be nem kereteznek!

Ki tudja, meddig álltak volna még meredten, keretre várva az utcasarkon, ha egy rikkancs arra nem téved. A nagyhangú újságárus hangosan kínálta láthatatlan portékáját:

– Itt a sajtó! Megjelent az Esti Űrlap! Légnyomásos kiadás!

A csoportkép tagjai tülekedve kapkodták szét a rikkancs kezéből a semmit.

Aladár szédülten bolyongott tovább. A téren egy mellszobornak öltözött hölgy tekintett rá biztatóan.

Aladár hebegve kérdezte:

– Nem tetszett… szóval elveszett…

A mellszobor készségesen szolgált felvilágosítással:

– Igazán? Figyelem! Gyorsvonat indul a külső síntér B mint Cecil vágányról. A vonat minden feltételes megállónál feltétlen kisiklik.

Aladár nem bírta tovább. Kobakját tenyerébe hajtva leroskadt a kőpárkányra. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor közvetlen közelről egy mély zengésű férfihang ripakodott rá:

– Aha! Kiborgáljuk a káltavélte ripándékmányt?

A kérdező nem volt szép. Egy ordasfarkas és egy emberszabású majom félresikerült kereszteződésének tűnt. Rossz küllemét egy derékszíjon viselt hatalmas hatlövetű revolverrel súlyosbította. Aladár azonban itteni tapasztalatok alapján nem lepődött meg különösebben e hibrid kopó láttán.

– Egy szót sem értek – felelte.

– Sejtettem! És nem is félsz egy ilyen magamfajta szörnyszülött ordasgutántól?

– Félni éppen félek, de tudok uralkodni az idegeimen.

– Aha! Gondoltam. Mennyi kétszer kettő?

– Négy.

– Ha feldobják, fehér…

– …ha leesik: tojás. Ezt ismerem.

A kopó pofája diadallal felragyogott.

– Tudtam. Államsintérség! Velem jössz, nyomorult kém!

Ezzel nyakon ragadta Aladárt. Hős kalandorunk ezúttal valóban megijedt.

– Jaj! Engedjen el! Hogy lennék én kém, hiszen még gyerek vagyok!

– Legveszedelmesebb az ilyen apró kém! Kicsikém!

Aladár kétségbeesetten kapálódzva védekezett az elhurcolás ellen. Közzékiáltotta:

– Panaszt teszek minden hatóságnál!

A zsandár gőgösen kinyilatkoztatta:

– A Mindenhatóság én vagyok! Én vagyok az Ürügyminisztérium Kémelkapókopó-kapitányság Rögeszmei Irányítója.

A letartóztatott kémgyanús egyén hiába sivalkodott utca hosszat. A vaskarmú kopó meg sem állt vele a börtön mélységes fenekéig.

A rácsok mögött Aladár meglehetősen kellemetlenül érezte magát. Saját szerencsétlenségén túl a Blöki sorsáért érzett aggodalom is gyötörte szívét. Nemsokára azonban kissé összeszedte magát. Az agyzsibbasztó félelem lassan felengedett. A fogoly már a menekülés esélyeit latolgatta.

– Fegyőrségváltás! – üvöltött odakinn a főkopó.

A cella rácsai előtt új fegyveres őr jelent meg. Aladár nem akart hinni a szemének.

– Blöki! Blöki!

– Talán Blöki törzskönyvőrmester úr! – igazította helyre a marcona őr. Aladárnak azonban az öröm annyira elvette az eszét, hogy nem ismerte fel a helyzetet.

– Blökikém, hát téged is ide dugtak? Gyere, rágd ki a rácsom!

Blöki új hivatása magaslatán állva, keményen megintette a rabot:

– A fogoly akkor beszél, ha beszélője van! Egyébként, ha nem tudnád, én itt nagykutya vagyok. Fegyházőrzőnek léptettek elő!

– Téged? Ez őrültség!

– Őrültség, de ezen az ütődött bolygón épp ez a természetes. A Rögeszmei Irányító elmagyarázta, hogy amióta az itteni benntorzszülöttek a sok különcködésbe meg eredetieskedésbe becsavarodtak, csak hibrid vérebek tudják fenntartani a rendetlenséget és a közbizonytalanságot. Minden épeszű lényt kémnek kell tekintenünk!

– Először is te nem vagy hibrid véreb! Még harapni sem tudsz istenigazából.

– De tudok beszélni, és ez veszedelmesebb lehet a harapásnál is.

– Azt tapasztalom! De most már elég! Lógjunk innét gyorsan, mert jön az az idétlen ordasgután.

– Őt ne bántsd! Ő a főnököm! Azt ígérte nekem, hogy az Állambiztonság Legfőbb Szügyésze leszek.

– Elegem van ebből az ostoba ebzárlatból, Blöki. Nyisd ki!

Blöki is úgy érezte, hogy a jó tréfából is megárt a sok. Kinyitotta a cella zárát, bár a kulcs nem volt éppen fogára való.

Aladár már ki is szökkent. Örömmel kapta ölbe fegyőrét egy percre, aztán már a börtönkaput kereste.

– Merre a kijárat?

– Sompolyogj utánam!

– Nem kapnak el az utcán?

– Ne izgulj! Aki feltartóztat, letartóztatom! De most biztonságosabb, ha négykézláb közlekedsz, és közben kukorékolsz. Akkor mindenki békés honpolgárnak tart.

Aladár a sok kellemetlen tapasztalat alapján megfogadta Blöki tanácsát. Négykézláb, békaugrásokkal haladva kukorékolt fegyveres kísérője mellett.

– Kukurikú!

– Nem elég kakasos! Próbálj inkább kotkodácsolni.

– Kotkodács! Hű, de nehéz hülyének lenni!

– Pedig egész jól megy!

– Mert közben rád gondolok!

A négykézláb ugráló baromfiimitátor valóban nem keltett feltűnést. Csak egy háziasszony szólította meg:

– Adjon már, tyúkanyó, három és fél kacsatojást, de jó puhát, mert lekvárt főzök belőle.

Már alkonyodott, mikor az odvas rejtekfához érkeztek. A Gulliverkli azonban eltűnt. Szerencsére Aladár észrevette, hogy a fa tetején egy frakkos úr ül, és az űrhajót az álla alá szorítva, elmélyülten koncertezik rajta.

– Hé, művész úr! kiáltott oda Aladár. – Adja vissza az űrhegedűmet… vagyis… izé…

– Ne zavard! – pisszegte le Blöki. – Gyönyörűen húzza!

– Te is meggárgyultál?! Pörkölj oda neki egy riasztót!

– Csak velős töltényem van! – mentegetőzött a fegyőr, és pisztolytáskájából szégyenkezve egy jókora cubákot húzott elő.

– Akkor majd én! – Ezzel Aladár előrántotta elmaradhatatlan csúzliját.

A művész a veszedelmes lőfegyver láttán riadtan eldobta a “hangszert" tokostul, majd felhúzta magát a szomszéd fa indájára, és hetet kakukkolt.

Az elromlott fúvóka pótlása pillanatok műve volt. A hexaszilikometalán gyurma a hajtómű felizzásakor azonnal megszilárdult.

Épp jókor érkeztek haza. Aladár gyorsan ágyba bújt, mert az előszoba kulcsa már csikordult.

Krisztát annyira fellelkesítette a darab, hogy nem bírt magával. A várható veszedelmekkel mit sem törődve berontott Aladár szobájába, és kipirultan áradozott.

– Aladár! Te milyen lüke vagy, hogy ezt kihagytad! Képzeld! A férfi főszereplő, aki önmaga kísértete volt, saját magának kukorékolta a hajnalt.

Egy papucs süvítve vágódott Kriszta füle mellett az ajtófélfához.

Paula asszony aggódva fordult férjéhez.

– Te Géza! Ez a gyerek mostanában olyan ingerlékeny!

– Csodálod? Folyton itthon gubbaszt. Még levegőre se jár…

Nyugalmas, csendes este ígérkezett. Az egész nap a családi béke jegyében telt el. Még Kriszta és Aladár között sem hangzott el egyetlen élesebb szó sem. Igaz, ennek oka főleg abban keresendő, hogy két nap óta hivatalosan is megszakították egymással a beszélő viszonyt. Az incidens oka Aladár agressziója volt. Mikor ugyanis Kriszta jóformán csupán kedvtelésből felpofozta öccsét, az megtorlásképpen egy telepes, éjfélre időzített műtücsköt telepített nővérkéje fejpárnájába. A szülők közvetítési kísérletei eredménytelenek maradtak.

Aladár ezen az estén kiruccanásra készült. Ennek érdekében délután közel hetvenperces C-dúr skála kísérleteket bonyolított le hegedűjén.

Nem kell persze arra gondolni, hogy ez a több mint egyórás skálázás különösebben kimerítette volna a művészjelöltet. Aladár a nővérkéje hajszárítójából kiemelt kis villanymotor segítségével már régen gépesítette mesterhangszerét. A húrokon egy feljebb-feljebb csusszanó nyakkendőtű szinkronban járt a ruhacsiptető-fogású vonóhúzó karral. A hanginterferencia jelenségének ismeretében egy csúszó ellenállás közbeiktatásával a művész mesteri lebegésű vibrátók gépi végrehajtását is lehetővé tette.

Ily módon a satuba fogott hegedű a művész más irányú elfoglaltsága alatt, csekély áramfogyasztás mellett, akár órákon keresztül is képes volt hallgatóit a kétségbeesés örvényébe taszítani. Ez esetben hetven perc is elegendőnek bizonyult. A skálasokk a kimerült szülőket korai lefekvésre késztette.

– Mikor indulunk már? – türelmetlenkedett a lelkes Blöki.

– Amint a durmométer és a hortyográf általános alvást jelez – nyugtatta a gazdi.

Meg kell állapítanunk, hogy az említett komplex alvásmérő készülék Aladár legelmésebb konstrukciói közé tartozott. A falra tapasztható fülelőkkel ellátott műszer az alvás intenzitását, a hortyogás rezgésszámait egy fürge mérőműszeren mutatta. Az álmukban beszélők hangja fülbe dugható kis hallókészülékben volt élvezhető. Ezen az estén a durmométer Paula asszonynál lengett ki először. A hortyográf mutatója szolidan jelezte a családfő kezdeti kásafúvásait. A Kriszta ágyát figyelő fülelőn érdekes műsort lehetett hallani. Az elpilledt leányka kissé motyogva, de így is érthetően beszél álmában.

– Én készültem nyelvtanból… még igekötőtűt is hoztam… Ne izélj, Miszlik. Úgysem adom kölcsön a pepita maxihálóingem… Ó, mio krápekko, te vándorköszörűs…

– Mit habigyál ez? – értetlenkedett Blöki.

Aladárnak azonban tetszett a szöveg.

– Álmában értelmesebben dumál, mint ébren… Na, még egyszer ráállok az őseimre!

A műszer mutatója ezúttal már vad kilengésekkel táncolt. A fülelő szörnyű recsegést hallatott.

– Mi az, begerjedtek a szüleid? – kérdezte Blöki.

– A hortyográf hatos erősségű hangrezgést mutat. Ez már hatvan dekaduromnyi mély alvás. Mehetünk!

A titkos start ismét nagyszerűen sikerült. Egy alaszkai fókavadász látott ugyan egy villanásnyi égi fényjelet, de viszonylag tájékozatlan analfabéta lévén, nem tulajdonított az ügynek különösebb tudományos jelentőséget.

– És most hová? – kérdezte Blöki.

– Előbb csak ide, a kis bolygók övezetébe, tankolni. Fogytán az üzemantianyagunk.

– És odahaza nem kapni?

– Azt már igazán tudhatnád, hogy antinátrium-durfluidum kristályport először a XXII. század végén állítanak elő nálunk.

– Ki győzi azt kivárni? Akkor tényleg jobb, ha itt tankolunk valamerre.

Aladár nemsokára ki is nézett magának egy nem túl távoli bolygócskát, mely alig 21-szer tűnt nagyobbnak a Földnél. Az űrkapitány beprogramozta az irányt.

– Szemmértékkel csinálod? – érdeklődött útitársa.

– Szakszerűtlen kérdés! Ha ennyire képzetlen űrkutya vagy, mihez kezdesz, ha történik velem valami?

– Ne félts te engem! Úgy kimúlok utánad bánatomban, hogy a lábam se éri a földet! De azért arra megtaníthatnál, hogy keringeni tudjak, míg te leűrsétálsz azért az antiizéért.

– Na, figyelj! Ezzel a gombbal kapcsolod rá a fékenergia-forrást a hajtómű nukleoreaktorturbina-rendszerére.

– Nuk… re… Szóval ezt írd le nekem, majd bemagolom.

– Az ellipszoröppálya-indító kart csak akkor húzd meg…

– …ha már imádkoztam…

– …ha a kozmonavigációs komputerbe betápláltad a koordinátákat…

– Ez világos… úgyszólván…

– Ha ez a kontrolihigany-gázfényjelző-indexégő…

– Mi… micsoda?!…

– Szóval ha kigyullad, itt ez a bigyó…

– Ez az! Beszélj magyarul!

– Akkor a beprogramozott feladat végrehajtva! Na látod! Ég! Célhoz is értünk!

Aladár kinézett a Gulliverkli kémlelőablakán. Örömmel észlelte, hogy a bolygó vonzási körében hihetetlen mennyiségű kőzetdarabka kering. A kristályos kőzet éppen a keresett üzemanyag volt.

– Itt nem is kell leszállnunk! – kiáltott fel. – Elég, ha kisétálok. Tankolhatok itt százmillió fényévezredre való anticuccot is!

Ezzel máris bekötötte magát a Gulliverkli kábelpórázába. A vezetéken keresztül képtelefon-összeköttetésben maradhatott az anyahajóval. Mielőtt kisétált volna, pontos repülési utasítást adott Blöki másodkapitánynak:

– Míg vissza nem jövök, ne nyúlj semmihez!

– Bízd rám! Ebben nagy vagyok!

Aladár kilépett. Annyira kedvére való volt most ez a kis hasznos űrséta, hogy örömében egy ötszörös csavart szaltót csinált a súlytalanság könnyed eleganciájával.

“Na, ezt csinálják utánam az olimpiai talajtornászok! – hetykélkedett magában. A játékos kis kitérő után persze máris a helyzethez illő komolysággal látott munkához. Először is felvette az összeköttetést az anyahajóval.

– Halló hajó! Halló hajó!

– Halló… ki beszél? – makogta zavartan Blöki.

– Hármat találgathatsz! – csattant fel mérgesen a válasz. – Jól hallasz?

– Az előbb berecsegtél… Most hol vagy?

– A péceli hetivásáron! Hát nem látsz engem a távképernyőn?

– Nem!

– Az hogy létezik?

– Úgy, hogy még nem mertem kinyitni a szemem… Tudod, egy kicsit félős vagyok így egyedül.

Aladár éppen becsmérelni akarta kísérőjét, de a szó a torkán akadt. A Gulliverkli akkorát rántott, hogy az összekötő kábel majd elszakadt, pedig abszolút nulla fokon edzett polybitumen-oxifixből készült.

– Na, Blöki! Mit csinálsz! – méltatlankodott Aladár.

– Űrbolházkodom – felelte a telefonba Blöki. – De valami viszi a hajót.

A valami, aki, illetve a valaki, ami a hajót vitte, egy szárny nélkül repülő robotember volt. Rákollószerű karjaival átölelte a Gulliverklit, és húzta maga után űrhát-úszással, mintha vízbe fúlót akarna partra segíteni. Közben az alábbi távközleményt adta le ismeretlen vevőállomásának:

– Itt hataaroer paalyamoodosítooszolgaalat Teevkozmoszutra teert Bloecki nevue geeptaarsat ees szaarmazeekaat taarolooaallomaasra szaallítom Leszaallok Masinia eegitest automatika tartomaanyaaban.

Az asztronauták a közlemény hallatán jobban körülnéztek. Blöki ellenszenvesnek találta a hajóeltérítő robotot. Becsmérlő hangon kérdezte a gazdikapitánytól:

– Mit makog ez ilyen hülyésen?

– Pszt! Lehallgat! Átkapcsolok rejthullámra! Azt nem tudja venni! Hallasz?

– Igen.

– A robot nem hülyésen, hanem távíró stílusban beszél. Egész jó elektromos agya lehet, hogy kapásból ráállt a hullámhosszunkra, és mindent megértett.

– De mért mondta azt, hogy Bloecki geeptaars?

– Ebben tévesen kapcsolt. Mikor téged szólítottalak, agycentruma arra következtetett, hogy Gulliverklit hívják Blökinek, és én a te származékod vagyok.

– Hát hallod, elég hibbant gépagyú robot lehet, ha engem a te szüleidnek gondol! És most hova visz?

– Azt mondta, Masínián landol. Úgy látszik, az az anyabolygója. Valami túlgépesedett világ lehet.

– Te, nem lesz ebből baj?

– Nem hiszem. Szerencsére az űrruhámban, úgy látszik, engem is valami konstrukciónak néz, és maguk közé valónak tart. Majd szögletesen mozgok, mintha robot volnék.

– És én? Játsszam meg magam felhúzós játék kutyának?

– Te egyelőre hallgass! Várd ki az utasításaimat. Visszakapcsolok a normál ultrarövidre, és összeköttetésbe lépek ezzel a határőrgéppel.

– Itt Radarladaar geep beszeel Mikor eerkezuenk meg

– Maar a mueoxigeenburokban jaarunk

– Boeven van oxigeen a bolygoon

– Persze Sokat hasznaalnak fel a szerszaamok

Aladár ugyan nem értette, mért kell a szerszámoknak sok oxigén, de így is eleget megtudott ahhoz, hogy a kényszerleszállásra megfelelően felkészülhessen. Visszamászott a kabinba, hogy Blökiről is kellően gondoskodjék. Egy tégla alakú alumínium tartálykannából könnyen lehetett a kis méretű űrkutya számára gépszerű öltözéket konstruálni. Négy, lábnak való kerek lyuk, két kémlelőnyílás, és Blöki máris önhordó olajozókannának álcázva várhatta a bolygóra szállást. A gazdi biztonság kedvéért hevenyészve még néhány csődarabkát, két kiselejtezett nyomásmérőt is forrasztott a gépöltönyre, nehogy társát holmi egész alacsonyrendű konstrukciónak nézzék. Óvatossága nem volt indokolatlan. Amint a határőrgép leszállította a Gulliverklit Masínia bolygó Automatika tartományának röppályaudvarán, azonnal gyűrűt vont köréjük a különböző feladatokkal megbízott robotok és gépek sokasága. A határőrgép egy sok jelfogós parancsnokfélénél jelentkezett.

– Joo muekoedeest 1867 Jelentem Bloecki anyakonstrukcioot paalyamoodosítottam Teeves koordinaataan haladt

A nagyfejű parancsnok varázsszemügyre vette az űrhajóból előkászálódó két ismeretlen jövevényt. Aladárkonstrukció nem keltett különösebb feltűnést, de Blöki-gép megjelenése nem tűnhetett túl előnyösnek, mert láttára a körülállók rosszallóan felbúgtak és berecsegtek. A parancsnokrobot utasításokat adott.

– Hattarvizsgaalati eljaaraasok utaan kontrollra a Geep ees Eszkoeztaarsasaagi Elnoekhez mennek

A határvizsgálatnak nevezett eljárás nem volt sem hosszadalmas, sem kellemetlen. Egy röntgenkészülék nagyon udvariasan átvilágította őket. A lelet alapján egy konzervnyitó kiszerelte Aladár zsebének tartalmát: egy csúzli, egy darab cukorspárga és radírgumi került onnét elő. Az ismeretlen rendeltetésű tárgyakat a vámőrtűzhely azonnal elemésztette. A korrózióvédő nővér befújta még valami permettel a jövevényeket, s ezzel túlestek minden formaságon.

Egy alacsonyrendű, csupán görkorcsolya-meghajtású bekísérőgép ezután Aladár lába elé tolta Blökit, és kiadta a parancsot:

– Helyezkedj el toerpeszuper jaarmueveden ees koevess.

– Mimen? – Ja… izé… ő nem jármű, hanem… hogy mondják… iránytű!

– Primitíven formatervezett mueszer Akkor beerautoot rendelek – mondta a bekísérőgép, és szirénahívójelt adott le. A szirénaszóra előállott bérjármű láttán Aladár csodálkozva kiáltott fel:

– Ez mi?!

A meggondolatlan kérdésre a bekísérőgép jelfogója azonnal gyanút fogott. Miként lehetséges, hogy egy masíniabeli konstrukció ezt a mindennapos járművet nem ismeri? Mindazonáltal látszólag igen készségesen adott felvilágosítást:

– Keetkereekmeghajtaasos terepjaaroo Igeenytelen vesszoe karbantartaasa szuekseegtelen

Az igénytelen, karbantartásra sem szoruló jármű szánalmas tákolmány volt. Két ápolatlan külsejű, négykézlábra ereszkedett ember hátán egy szál gyalulatlan deszka. A sajnálatra méltó közlekedési eszköz láttán Blöki iránytű is felháborodott. Odasúgta gazdijának:

– Disznóság! Emberfutóművet alkalmaznak…

– Szegény kerekek! – dünnyögte vissza Aladár, és csak a bekísérő határozott utasítására szállt fel a bérjárműre.

A lelketlen robot könnygázt adott a futóműnek, s a bérautó elindult velük az Elnökhöz vezető úton.

Aladár jól tudta, hogy gépszerű közönyösséget kell tettetnie, ha nem akar még jobban gyanúba keveredni. A futóműért érzett aggodalom azonban annyira erőt vett szívén, hogy táviratilag mégis megkérdezte a bekísérőtől:

– Nem kapnak ezek a szerencseetlen kerekek idoenkeent defektet

– Csak ha egy emberi gondolat szoeget uet a fejuekbe – válaszolta szenvtelenül a kérdezett.

– Ees mit fogyasztanak

– Egymaast

Aladár nem akarta folytatni ezt az elborzasztó párbeszédet, de a robot információcsatornájából nem apadt el a további felvilágosítás:

– Ezeket univerzaalis szerszaamoknak is alkalmazzuk Eloeaallitaasuk technoloogiaaja termeleekeny Felhasznaalhatoosaaguk sokfeele Kilomeeterkoe, kaabeldob, szemafor stb

És az űrhajósoknak látniuk kellett, hogy az a sokféle felhasználhatóság kíméletlenül alkalmazásra is talál. Az út mentén fehérre meszelt jelzőkőnek használt emberek álltak mozdulatlanul, mereven. Odébb egy vezetéképítő gépcsoport kábeldobnak használt egyéneket hengergetett. Egy szerencsétlen besorolású szerszámembert villámhárítónak szereltek fel egy motorháztetőre. Aladár most már értette, mért fogyasztanak a szerszámok sok oxigént. Az azonban még nem volt világos előtte, hogy kerülhettek Masínia bolygó emberlakói ilyen megalázó szerszámhelyzetbe.

Az eddig látottak is elég okot adtak Aladárnak arra, hogy továbbra is gondosan titkolni igyekezzék ember voltát. Blökit is figyelmeztetnie kellett, suttyomban súgva:

– Vigyázz, el ne árulj. Semmi kedvem, hogy engem is besoroljanak, mondjuk, fúrófejnek egy olajkúthoz.

– Vigyázok. Szerencsére szerszámkutyákat nem látok.

– Csak ne bízd el magad. Harapófogónak még te is jó vagy!

Eközben a jármű egy hatalmas épület lépcsősora elé ért, és ott nyöszörögve fékezett.

– Koevessetek – szólt a bekísérő, és a lépcsőre hágott. Az alsó fok erre rögtön felemelkedett. Az űrutasok megütközve látták, hogy fekvőtámaszból felnyomakodó emberek sora alkotja az elrettentő mozgólépcsőt, mely az Elnökhöz vezet.

Az épület jóformán egyetlen hatalmas csarnokból állt. A csarnok műszerfalain a jelzőberendezések, képernyők és mutatók egy tenyérnyi beépítetlen helyet sem hagytak.

Aladárnak nagyon tetszett ez a számítógépcsarnok. Mindig is valami ilyesmit szeretett volna beszerezni magának otthoni bütykölőszobája helyett, de ilyen beruházásra zsebpénzéből és zugkereseteiből sohasem tellett. Megilletődve kérdezte:

– Itt lakik az Elnoek

– Nem itt lakik Maga a szaamitoogeepkoezpont az Elnoek Mi Numero I-nek nevezzük Most a lehallgatooszerveeben vagyunk

A bekísérő ezután egy félfordulattal az Elnök rejtett fülelőjéhez csusszant, és szabályosan bejelentkezett:

– Jooaaramkoert Numero I Keet darab Masiniaan szabadalmilag nem veedett konstrukcioo aall benned A nagyobb egyszer Blocki maaskor Radarladaar oenelnevezeest hasznaal vesszoe a kisebb tisztaazatlan oesszeteetelue taarsiraanytueje

Az Elnök tekintélyes, visszhangosított hangon szólt. Magas műszaki fejlettsége már a géptávírónyelv mellőzésére is képessé tette.

– Lesugártapogattam őket. A kisebbiket géptelenség besorolni.

Aladár sietve igyekezett valami elfogadható műszaki leírást adni útitársáról:

– Ez sajaat iraanyjelzoe keeszueleekem, tisztelt Numero Egy

– Képcsöves? – kérdezte az Elnök.

– Nyelőcsöves vagyok – ügyetlenkedte el gazdija helyett elhamarkodottan a választ Blöki.

Numero Egy hosszú, néhány századmásodperces gondolkodás után határozatot hozott:

– Működésteket bejegyzem, és bejelentem a Szabadalmi Agyvivőségen. Garazsírozástokat átmenetileg hangárszerveimben engedélyezem. Üzembe helyezéstek alkalmából ünnepi üzemzavart rendelek el.

A bekísérőgép szolgai engedelmességgel válaszolt:

– Vettem Joofeszueltseeget Numero Egy

A robot ezzel elindult, hogy a már bejegyzett új masíniabelieket telephelyükre vezesse. Mindössze néhány fotocellás rejtekajtón kellett áthaladniuk, hogy egy ablaktalan páncélterembe érkezzenek az Elnök hangárszerveiben. A bekísérő ezzel eleget tett beprogramozott feladatának. Búcsút vett.

– Ez a telephelyetek Nagy kituentetees az Elnoekben telepítve lenni Az energiaforraas itt mindig taalalva van Korlaatlanul fogyaszthattok Kapcsoloodjatok ki Az uennepseegre majd eertetek vezeerlem magam

A kellemetlen kísérő erre kigördült az Elnökből. A fotocellás ajtók zára éleset kattant. A két űrutas a páncélfalú zárt hangárban egész nyugodtan fogolynak is tekinthette magát.

Blöki kedélyállapota nem volt kifogástalan. Nem tetszett neki a beskatulyázott műszerélet. Elkeseredésében Aladárra támadt:

– Látod, ide vezetnek a te híres találmányaid! Szegény kerekek! És láttad azt a búskomor kilométerkövet?

Aladár végre most átgondolhatta helyzetüket.

– Na, nézzük csak! Itt, Masínián a robotok az embert használják szerszámnak. És ezek ezt tűrik.

– Mert biztos félnek a rémgépuralomtól. Itt motorterror van! Siessünk haza a meleg családi áramkörbe, vagy mit is beszélek…

– Ne nyugtalankodj!

– Könnyű azt mondani! Te mint feltaláló valahogy majd itt is feltalálod magad, de én már látom, hogy engem előbb-utóbb befognak padlókefélőnek. Szökjünk innét!

– Ahhoz meg kell találnunk az Elnök vészkijáratát!

Aladár alaposabban körülnézett az elnöki hangárlakosztályban. Egy akkumulátorcsere célját szolgáló kis nyíláson kívül más rést nem talált a páncélfalon. Blöki máris ajánlkozott:

– Te Aladár! Én kiférnék ezen a nyíláson. Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit körülszaglásznék?

– És biztos, hogy visszatalálsz?

– Én, az iránytű? Ne félj! Az én orromban sosincs rövidzárlat!

Blöki egy kicsit behorpadt, amikor Aladár kigyömöszölte az akkucserenyíláson. Ez a szépséghiba nem okozott volna bajt, de a horpadás nyomán a hevenyészve testre hajlongatott kannaöltöny szétnyílott és kiselejteződött. Az űrkutya ott állt pőrén, megfosztva attól a lehetőségtől, hogy mint önhordó iránytű körülnézhessen Masínián. Blöki első ijedségében vissza akart mászni Aladárhoz, de eszébe jutott, hogy így, álcázatlan kutyaalakjában csak bajt hozna szeretett gazdijára. Elővette hát jobbik eszét, és ész nélkül menekülni kezdett, nem tudva, mi elől és hová. Nagy-nagy szerencséjére a selejtezésre váró szerszámok roncstelepére loholt.

A szánalmas roncstelepen kiöregedett kerekek, lépcsőfokok, vésők és kalapácsok ápolatlan szakállas serege ücsörgött csüggedten, némán. Blöki befutása azonban élénk érdeklődést, sőt bizsergető izgalmat keltett.

– Huuuús! – kiáltották egyszerre többen, és a váratlan “vacsora"-vendégre vetették magukat. Szegény üldözött hiába védekezett hősiesen, egy kupán csapástól sajnálattal elvesztette eszméletét.

A roncstelep felügyeletével megbízott két öreg szerszám az egyik sarokban szunyókált. A lármára felriadtak.

– Mi történt, Satu?

– Nem tudom, Gyalu. Úgy látom, valami négylábú szerszám, de kicsorbult.

– Hozd ide, Satu, hátha meg lehetne javítani!

Satu a vacsoránakvaló körül tülekedőkhöz lépett, és elvette tőlük az ájult zsákmányt. Ölben vitte a sarokba, társához. Gyalu Blöki lecsüngő farkincáját próbálta először felkunkorítani, de a máskor oly virgoncán csóválódó kutyadísz most erőtlen visszahullt.

– Úgy látom, a nyele eltörött. Pedig takaros szerszám! – állapította meg az öreg főselejt.

Blöki eközben arra lett figyelmes, hogy kezd magához térni. Mikor már meggyőződött róla, hogy visszanyerte öntudatát, torkaszakadtából kiabálni kezdett:

– Aladaaar Halló Segitseeg Megsebesueltem

A két öreg meglepetten tanakodott:

– Hallod? Ez nem szerszám, hanem gép!

– Dehogy gép! Érzem a szívverését.

– Már hogyne volna gép, amikor távközlésileg beszél!

Blöki sietve közbeszólt:

– Csak ha félig magamonkívül vagyok és félrebeszélek. Egyébként olyan normálisan csevegek, mint a többi kutya.

A kutya szóra Gyalu felkapta a fejét.

– Kutya? Akkor te csak hazudtad, hogy beszélni tudsz. Nálunk is éltek valamikor régen kutyák, de azok még akkor sem szóltak egy szót sem, amikor megettük őket.

– Megettétek? Nálunk a Földön ilyen neveletlenséget csak a legritkábban követnek el!

– Föld? Az mi?

– A Föld Naprendszerünk egyik bolygója, mely lent található a Földön.

– Ugye, mondtam, Satu, hogy rajtunk kívül is van lakott bolygó…

– Mondtad, Gyalu, de egy hazug kutya szava még nem bizonyíték. Mesélj valami hihetőt arról a Földről. Mi a szerszámbesorolásod? Fogazatod után ítélve kézi fűrész lehetsz!

Blöki lesajnáló fölénnyel nyilatkozott:

– Nálunk még emberuralom van! Az én Numero Egyem Aladár, pedig az még csak gyermekgazdi! De ti hogy tűrhetitek ezt a géprémuralmat?

Gyalu csüggedten legyintve válaszolt:

– Mi már kimustrált, öreg szerszámok vagyunk itt a roncstelepen. Már csak beolvasztásra várunk. De a működőképes eszközkészlet sem tehet semmit. Szerszám őseink bűne juttatott ide minket. Hajdan még ők uralkodtak Masínián, de nem bíztak egymásban. Kontroll-konstrukciókat és radarkémeket küldtek egymás nyakára. A gépeket és ellengépeket addig tökéletesítették tökéletlen őseink, míg azok automatikusan magukhoz ragadták a hatalmat. Okosabbak lettek feltalálóiknál.

– És mióta van ez így?

– Régen. Még öregapám, aki véső volt, hallotta ezt zsalugáter ükanyjától. És ez már így is marad. Boldog leszek, ha az unokám a srófhúzóságig viszi.

Blöki szívből megsajnálta az öreg selejtszerszámokat.

– Majd szólok az érdeketekben Aladárnak. Annak több esze van, mint ezeknek a tekercselt agyúaknak.

Blöki már nem sokat időzött a roncstelepen, de a további beszélgetés alatt néhány fontos információt szerzett. A derék öreg szerszámok segítségével aztán újra felöltötte megjavított műszeröltönyét, és Aladár megkeresésére sietett. Aladárt a tiszteletére rendezett ünnepi üzemzavar forgatagában találta meg. A gazdi már magabiztosan járt-kelt a robotok között. A gyanakodó határgép-őrszolgálat jelentése alapján ugyan több kontroli-vizsgálatot vezéreltek ellene, de minden esetben sikerült megtartania gépszerűségét.

Az irányjelző készülék boldog berregéssel foglalt helyet az ünnepelt mellett. Aladár készülékhez méltó ridegséggel leplezte örömét. Közben kezdetét vette a szokatlan rendezvény.

Egy jó kiállású metronóm vállalta a konferálás szerepkörét. Élénk ketyegések közt bejelentette:

– Muesoros esteenket beprogramozom Elsoe szaam a 2661-es konstrukcioo zenekitermeleese Opus neegyzetgyoek heet bee a negyediken

A 2661-es ultrahangkompozíciója kisülések nélkül, magas frekvenciával hangzott fel.

Aladár már az első kontaktusnál unta a művet, oda is súgta Blökinek:

– Ez rosszabb, mint egy iskolai évzáró ünnepély. Nem kéne innen meglógni?

– Minél előbb – súgta vissza Blöki. – Kiszaglásztam, honnét kapják az áramot. Gyere utánam!

Egyelőre azonban nem sikerült elszelelniük. A zenekitermelés után ugyanis büfések léptek az ünnepelthez. Egy önjáró üzemanyagtöltő állomás kínálgatta először frissítőjét.

– Frissen finomított multiszuperolajat tesseek Robbaneekony a gaazfroeccsoem

Aladár udvariasan elhárította a kínálást.

– Koeszoenoem Uelveuezemeleesben keveset fogyasztok Alapgaazon vagyok

Egy súlyos ólomtartály gördült most eléjük.

– Ropogoos az uraaniumizotoop

Nyomában máris ott termett egy szögletes fejű kannapincér.

– Akkumulaatorsavat parancsoljon

– Koeszoenoem Tultengeesem van – szabadkozott Aladár.

Az ünnepség többi résztvevője azonban nem volt ilyen szerény. Olyan nagy fogyasztásba kezdtek, hogy a kiszolgálószemély-gépezet nem győzte szállítani az utánpótlást. Minden robot csak a saját feltöltekezésére figyelt, az ünnepelttel nem törődött senki. Csak akkor észlelték eltűnését, mikor már a műsor folytatására került volna sor: egy jobb sorsra érdemes, jó fogazatú, szakállas szerszámnak kellett volna elhullatott diódákat feltörni és megdarálni.

Aladár jól tudta, hogy Masíniáról nem térhet haza könnyűszerrel. Numero Egy nagy teljesítményű agycentruma minden készüléket gondosan számon tartott. Nem szállhatott fel egy konstrukció sem engedély nélkül a röppályaudvarról. Ha titokban akart távozni, az egyetlen lehetőséget a központi áramforrás kikapcsolásában láthatta. A szemfüles Irányjelző Készülék a roncstelepre vezette gazdiját. Satu ugyanis megígérte, hogy alkalomadtán elvezeti őket a Legfőbb Áramforrás, a Generátori Kar Vezérlőezredesének erőműhelyéhez.

A derék öreg szerszám szavának is állt. Lihegve álltak meg az Erőműhely előtt.

– Merre van a Vezérlőezredes hálózatszobája? – kérdezte Aladár, mert jól sejtette, hogy a Vezérlőezredes csak a hálózatszoba éjjeliszekrényében rejtegetheti a központi áramforrás kikapcsolójának kulcsát.

Vezetőjük jól ismerte az erőműhelyt, hisz építésekor nemegyszer Satuba fogtak egy-egy alkatrészt.

– Gyertek utánam! – vezényelte bátran Satu.

A kapu előtt azonban váratlanul egy lézergéppisztolyos őrvarázsszem-konstrukció állta útjukat.

“Ó, hogy menne ki a biztosítéka!" – átkozódott magában Aladár.

Szerencsére azonban a kapuőrszem figyelmét az apró termetű Blöki kötötte le.

– Nee, egy csecsemoegeep Baba Gyere ide Elcsavarogtaal a szueloemuehelyboel mi Na majd visszairaanyitalak

Blöki a cél érdekében megadóan tűrte, hogy a kissé gépagybajos őrvarázsszem idétlenül babusgassa. Aladár ezalatt beosont Satuval az erőműbe.

– Hálózatterem a huszadik emeleten! Lifttel megyünk! – súgta oda Satu.

Egymás vállán álló drótkötél-szolgálatosok sora emelte a belopakodókat magasra a liftaknában.

A hálózatterem, amit központi kapcsolónak is bátran nevezhetne egy közönséges földi szemlélő, nem állt őrizet nélkül. Egy transzformátőrnagyi rangot viselő félvezető beosztású elhárító tiszt vigyázott a vezérlőezredes testelési épségére. Aladár csellel akarta félreállítani az útból.

– Joo muekoedeest Mueszaki A mentoegeepszolgaa-lattool joevoek Savaatoemleszteest adok a Vezeerloe-ezredesnek

A transzformátőrnagyba azonban nem volt betáplálva a mai napra esedékes szerviz. Úgy tett, mintha jelenteni akarná a műtőszolgálat érkezését a vezérlőezredesnek, e helyett azonban a riasztóberendezéshez gördült, és leadta a központi vészjelet. A felbúgó éles szirénahangra országos motorzúgás keletkezett. Masínia minden részéből száguldottak az őr- és elhárító robotok a legfőbb Áramforrás megvédelmezésére. Aladárnak habozás nélkül cselekednie kellett. A transzformátőrnagy ugyanis ebben a pillanatban képtáviratilag célfotókat bocsátott ki magából, és össztűzparancsot adott. A parancs végrehajtására azonban már nem kerülhetett sor. Aladár egy szemvillanásnyit sem késlekedve a kapcsolótáblához ugrott, és közönséges földi csavarhúzója segítségével zárlatot idézett elő a Legfőbb Áramforrásban. Az őrgépek, elhárító robotok és fegyverkonstrukciók félelmetes serege ettől mintegy varázsütésre megbénult. A riadójelre idesereglő védőosztag java részét még reptében érte a hosszúnak ígérkező rövidzárlat. Úgy zuhantak a mélybe magatehetetlenül, mint az elhajított konzervdobozok. Egész Masíniára mély csend borult. Néhány pillanat múlva azonban felharsant a rabtartóiktól megszabadult szerszámok boldog örömkiáltása.

Blöki is megszabadult az áramtalanított kapuőrgép terhes gondoskodásától, és gazdijához csörtetett.

Aladárt egy kicsit feszélyezte, hogy a derék öreg Satu térdre borulva hálálkodik.

– Köszönjük, Földi, hogy hatástalanítottad fejünk felől az átkot.

– Semmiség! Szóljatok máskor is, ha megint valami apróbb zűr van.

– Csak egy kérésünk volna még! Add nekünk varázspálcádat, amellyel ócskavassá zúztad a gépszörnyeket.

– Ja, ezt? Ez csak egy nyolcforintos csavarhúzó, de megteszi! Tessék!

Satu boldogan elsietett az ereklyerangú nagy ajándékkal. Társai örömmámorban ölelték keblükre. A szerény öreg szerszám azonban egy percig sem ünnepeltette magát.

– Mindent a Földinek és nagy képességű kutyájának köszönhetünk. Vessük magunkat uralmuk alá!

Blöki ugyan titokban nagyon szeretett volna legalább egy fél óráig uralkodni, de Aladár sietve menekült a kínos feszengésekkel járó megdicsőülés elől. Mire az ünnepségre készülők észbe kaptak volna, a Gulliverkli felemelkedett a röppályaudvarról, hogy jobb sorsukra hagyja Masínia felszabadult szerszámőslakosságát.

A család már nyugovóra tért, amikor az űrutasok besurrantak az ablakon. Aladárnak még akadt egy kis dolga. Lábujjhegyen átosont a nagyszobán. A szülők így is felébredtek első szendergésükből.

– Ki az? – motyorékolta Mézga Géza félálomban.

– Csak én! – suttogta Aladár, és eltűnt a fürdőszobában.

Paula asszony aggodalmaskodott:

– Te Géza, csak nincs ennek a gyereknek valami baja?

– Ugyan! Egész nap a szobájában ül. Örülj neki, hogy legalább éjszaka kimegy.

Máris szomszéd egy üstdobot vásárolt. Senki se gondoljon arra, hogy a doktort esetleg Haydn Üstdob-szimfóniájának szépsége ihlette erre a választásra. Egész más okból foglalkozott már régen a gondolattal, hogy valamilyen hangszert vesz magának. Mikor elhatározása tetté érett, bement a hangszerkereskedésbe, és ekképpen adta elő óhaját:

– Kérek valami szomszédelleni hangszert.

A szolgálatkész kereskedő trombont vagy harsonát ajánlott. Máris doktor egy rövid fúvási kísérlet után erős köhögési rohamot kapott, s így le kellett mondania az egyébként célravezetőnek ígérkező hangszer alkalmazásáról. A zenekedvelő pszichológus nagybőgőkóstoló és harangjátékpróba után végül is az üstdob mellett döntött.

Estére már el is helyezte lakásában a gyilkos zeneszerszámot úgy, hogy éppen Mézgáék nagyszobája essen áldozatául.

Kilenc óra tájékán került sor a bemutatóra.

Kriszta ugyanis moziban volt, és csak ebben az esti órában kapcsolta be teljes hangerővel üvöltő magnetofonját:

– dalolta harsányan egy beat-együttes, hónapok óta megrögzött szokása szerint.

Máris szomszéd már a dob mellett lesben ülve várta. Amint az első ütemek hangja leszivárgott az epéjéig, dühödt ellenüstdobolásba kezdett.

A zene világában kissé járatlan Paula asszony az üstdob hangját közeledő földrengés fenyegető morajának vélte.

Gyorsan bekapcsolta hát a televíziót, hogy megtudja, áll-e még a szabadság-hegyi adótorony. A tévé a Markos markotányosnő című operett keresztmetszetét bömbölte fölösleges igyekezettel.

Aladár szobájába ez a pokoli hangzavar a bal oldali szomszéd fúvószenekari rádióműsorával súlyosbítva hatolt be. Az ifjú tudós így képtelen volt az “Akkumuláció matematikai bázisai lineáris kontradikciók alapján" című értekezés zavartalan tanulmányozására. Elmélyedéséből kizökkentette az is, hogy Blöki fájdalmasan felvonyított.

Aladár ráripakodott:

– Mit üvöltesz még te is!

– Zajártalom ellen, így nem hallom a lármát.

– Adok nekik viszonzásul egy kis elektronikus kompozíciót!

Ezzel a Nagy Konstruktőr bekapcsolta a távirányított mosógépmotor-meghajtású háziszirénát, melyet Kriszta közelgő születésnapjának megünneplésére készített.

A szirénaszóra abbamaradt a márisi üstdobszóló. A doktor viszont eszelősen üvölteni kezdett:

– Nem bííírom! Költözzenek át egy transzformátorházba!

Aladár is elveszítette türelmét. Elhatározta, hogy elhegedüli magát a házi hangzavar elől. Az űr csendjére vágyott.

A Gulliverkli utasai néhány perc múlva már az űr jótékony csendjében száguldottak újabb kalandjuk felé.

Aladár ölébe ültette Blökit a vezérlőasztalnál.

– Na figyeld, hogy csinálom. Előbb egy kis Nap körüli portyára megyünk.

– Csak oda ne kozmáljunk.

– Ne izgulj. A hajó hőkioldó kozmoszpor-oldattal van impregnálva! Figyeld a beprogramozást. Most mit nyomtam meg?

– Az epehólyagomat! – felelte nyöszörögve Blöki, és kikúszott gazdija öleléséből.

– Te antiműszaki kutya! Amit megnyomtam, az a modifikátor irrealizációs impulzusadagolója. Ez továbbítja az epicentrum utasításait.

– Nekem mondod!

A kapitány, Blöki értelmetlen képét látva, csüggedten kijelentette:

– A kutyaéletben nem lesz belőled űrmásodkapitány! Menj a sarokba olvasni inkább!

Blökinek ilyesmit kétszer sem kellett mondani. Könyvében már a kutyanyelv nyomát keresgélte.

A következő néhány perc eseménytelenül telt el. Aztán hirtelen zökkenők zavarták meg a békés olvasgatásban Blökit.

– Te Aladár! Én úgy érzem, mi hánykolódunk.

– A heves napkitörések miatt ma kissé göröngyösebb az űr. Olvass csak nyugodtan!

– Jó! Majd figyelmen kívül hagyom ösztönös rossz megérzéseimet.

Egy pillanat múlva azonban Blöki Aladár hasának vágódva bizalmatlanul megkérdezte: – Mégis van valami zűr?

– Valami ködképződményben vagyunk! Magasság kétezer! A fékfúvó kart! Ha nem tévedek, váratlanul megérkeztünk.

– Hová?

– Azt még nem tudom. De ha lesétálsz a hasamról, mindjárt utánanézek.

Aladár a kissé csattanós landolás után végigfuttatta tekintetét a műszerfalon. Elégedetten hümmögött:

– Hm! Egész rendes kis bolygónak látszik. Hőmérséklet, légnyomás, akár odahaza. Mii? Nyolcvanhét fon? Ez a vacak nyilván szétrázódott a lehuppanásnál!

Blöki aggodalmaskodó pofát vágva bámult a megvádolt műszerre.

– Nyolcvanhét fon? Az rengeteg! De mi az a fon?

– A hangerősség egysége.

– Remélem, nem egy üvöltő oroszláncsorda vesz körül minket!

Aladár kitekintett a kémlelőnyíláson.

– Egy erdőre szálltunk le, azért billentünk oldalra. Egyébként sehol egy fia oroszlán. Kimászhatunk.

Az űrhajó kissé csálén állt. Kapitánya szokatlanul ingerülten szitkozódott:

– A fene enné meg! Kicsorbult az egyik fúvóka! Blöki, hozz egy jókora követ.

– Honnét kaparjak ki neked itt egy követ?

– Ha nem találsz, kotorj elő egy franciakulcsot.

– Franciakulcs?! A szagát se hallottam! – morogta Blöki morcosan, és csak úgy találomra elindult a vakvilágba, hogy a lehetetlen kívánságot teljesítse.

– Na, mi lesz már, te tehetségtelen?! – kiáltott utána a gazdi.

Aladár maga is csodálkozott saját indokolatlan türelmetlenségén, de csakhamar rájött, mitől ilyen ideges. Valami megnevezhetetlen hangzavar verdeste fülön szakadatlanul. Figyelt, fülelt, de képtelen volt megállapítani, honnét jön ez a dobhártyaszaggató zajkeverék.

Blöki közben egyre csüggedtebben szaglászva, messzire elkódorgott franciakulcskotró helyet keresni. Egy kis magaslati tisztásra érve arra fülelt fel, hogy az eddigi zavaros zaj kíséretével közvetlen közelről fúvószene harsog. A következő pillanatban egy kürtös szökellt az orra elé, és rövid nyitányfúvás után a képébe áriázott:

Megkérdezem hidegen, ridegen,

mit keresel, idegen, idefenn?

Idefenn, de fenn, de-fenn!

Blöki csak nehezen értette meg a rögtönzött ária szövegét. Hebegő prózában válaszolt:

– Tessék?… Izé… Szóval… szükségünk volna egy franciakulcsra.

A kürtös csak néhány hangnyi közjátékra vette igénybe hangszerét, hogy egy magasabb hangnembe transzponálhassa ingerült recitativóját. Szolmizálva kérdezte, érces énekhangján:

Mi-re? Kérdésed furcsa!

Nincs szükséged inkább egy violinkulcsra?

De kellhet neked bármi,

hogy mersz itt prózában artikutyálni?!

Blöki éppen mentegetőzni akart, de a szó elakadt a torkán. Ámulatára egy gázpedálos, terepjáró zongoramobil kapaszkodott fel a tisztásra. Vezetője fékezés után is hangosan klaviatúráztatta járművét.

A trombonos a zongorasofőrhöz fordult. Természetesen újra énekszóval:

Üdv, zongorabekísérő!

E kis élő

eb beszél,

ez veszély, ez veszély!

A hangrendészeti szolgálatot teljesítő zongorajárőr egy szigorú pillantást vetett a bevádoltra, majd vészjóslóan csapott a fekete billentyűkre, hogy megadja magának a helyzetnek megfelelő hangnemet.

Hisz-esz-disz-nóság!

Asz-t hiszem, esz asz-t jelenti

hogy esz asz ebkutya lenti!

Blöki prózában, makogva:

– Igen, lenti… földi… külföldi…

A trombonos néhány vészjelet fújt, majd nyíltan kiénekelte gyanúját:

Bé-ismeri, hogy lenti

Ám ez őt nem menti!

Esz ellenünk valamit tervez!

Cé-lja lazítás! Vidd a Karmesterhez!

A zongorabekísérő helyeselt:

Néhány ütemen belül

Máris húrokra kerül…

– Először is az nem húrok, hanem hurok – nyelvelt a már méregbe gurult vádlott.

Tévedett. A következő pillanatban valóban húrokra került. A zongoravezető elkapta, a felnyitott zongora húrjaira hajította, majd rácsapta a fedelet. A kürtös biztonsági zárként ráült Blöki börtönére. A zongorabekísérő ezután elrobogott a húrokon vergődő, meglehetősen lehangolt fogollyal.

Aladár sajnos csak késve indult Blöki keresésére. Épp akkor érkezett a dombocska lábához, amikor kutyája már a hangrendészet karmai között vergődött. Harsány “állj!" kiáltását azonban elnyelte a zongoramobil motorjának fortissimója.

Aladár a dombtetőre rohanva már csak kavargó porfelhőt láthatott. Messzebbre tekintve azonban csakhamar észrevette, hogy a völgy ölén végignyúló úton több hasonló, megtáltosodott hangszer egész kocsioszlopot alkot.

– Megkergültem, vagy tényleg közúti zongorákat látok? – motyogta magában. – És hogy száguldanak! Ez biztos egy modern új zongoraverseny…

Nem töprengett azonban sokáig a furcsa látványon, hanem a dombról a tettek mezejére lépett. A mezőn átszaladva máris arra az útra tért, ahol a zongoralábak apró kerekeinek nyoma világosan mutatta a haladás irányát. Egyre erősödő hangzavar, szörnyű rossz hangzásba összezagyvált zeneegyveleg jelezte, hogy az út valami település felé vezet. Egy éles kanyar után fel is tűnt a város képe.

Aladárnak rögtön szemet szúrt, hogy a települést fal veszi körül. Közelebb érve megállapította, hogy ez a védőfal nem is akármiféle építmény. Hatalmas hangerejű körbeépített hangfal volt az, amit védelmi célokra építettek városuk köré a bentlakók. A különös erősítőerődítményből olyan tömény, vaskos ritmikájú zene áradt, hogy Aladár dobhártyáját csak a Kriszta magnóján szerzett edzettség mentette meg a kettérepedéstől.

Mire a falat sikerült megmásznia, így is azt érezte, hogy falánk szúnyograj lepte el az agyvelejét – szúr, ég, viszket benne minden gondolat.

Átjutva a hangfalon, a zsibongó városban a hangszertok stílusú építkezési mód keltette fel először Aladár figyelmét. A tokházak külleme világosan megmutatta, hogy céhszerűen, kerületekre különülve élnek itt a különböző hangszercsaládok, illetve azok rajongói. A vonósnegyedben kisebb hegedűtok formájú villák mellett ormótlan nagybőgőtok-társasházakat emeltek. A rézhangszertok-házak változatosabb utcasorokat alkottak.

Könnyű volt kitalálni, hogy az apróbb faházakból álló kerület a fafúvók lakhelye.

A városban pezsgő volt az élet. Fiatalok-öregek jártak-keltek, élénk taglej lésekkel társalogva. Igaz, ez a társalgás nem nagyon volt élvezhető, hisz a legkülönbözőbb, össze nem illő hangnemekben ének-beszélgettek egymással a kisebb-nagyobb csoportok. Aladár a fülsértő hangzavar elől egy hívogató árnyas parkba akart menekülni, de ott is felfalt minden morzsányi csendet a szörnyű zenés táskajárás, magnók és rádiók üvöltő hangcsatája. Aladár megpróbált egy fúga formában vitatkozó csoportba ékelődve valami értékesíthető helyismereti adathoz jutni. Csak annyit volt képes azonban kihámozni az énekszócsatából, hogy a résztvevők kivétel nélkül szolmizálható néven szólongatták egymást. A két öregebb: Dodo tata és Mimi mama, a fiatalok: Sziszi, Lala, Titi, Fifi, Rita, Lili.

Aladár zúgó fejjel botorkált tovább. Elhaladt a Dúr-moll Hotel és egy Há-desz nevű alvilági mulató mellett, majd kiért a négy utcakereszteződésről É-dúrnak elnevezett főtérre.

Itt hivalkodó orgonapaloták között egy hatalmas, de idétlen karmesteri emelvényház hívta fel magára a figyelmet. Előtte fegyveres kapuőr állt. A nagydob egyenruhába bújtatott kapus túlzott méretű dobverője egy középkori harcos buzogányára emlékeztetett.

Aladár megsejtette, hogy a karmesteri pulpitus-ház a harsogó zeneváros urának otthona. A kapuőrhöz sietett. A marcona kapus mogorván, szolmizálva tette fel az ismeretlen, hangszertelen betolakodónak a kérdést:

– Szó-lj! Mi-do-lgod itt?

Aladár száraz prózában adta elő jövetele célját:

– Elrabolták a kutyámat. Azt hiszem, ide hurcol-…

A kapus ingerülten áriázott vissza, fenyegető dobkísérettel:

Beszéded nem ének!

Prózául nem értek!

A hangod fisz-tulás!

El innét! Tisztulás!

– Követelem a kutyámat! – erősködött az űrkapitány.

Égzengésszerű nagydobszóló jelezte a kapus viharos indulatát:

Te lenti vagy, szökevény!

prózai csökevény!

Szörnyű gyanú kel bennem, felelj:

mi a jelhangnem?!

Aladár türelmét vesztve erre előkapta csúzliját, és a dobhasú kapuőrt telibe találva felkiáltott:

– Ez! Durr!

– Esz-dúr! Valóban! Na jól van – higgadt le a kapus, mert Aladár csatakiáltása véletlenül nagyon hasonlított az aznapra kiadott jelhangnemhez. Az egyébként jóindulatú dobgárdista most már nem látta akadályát annak, hogy Aladár a Nagy Karmester színe elé járulhasson.

Eszébe jutott azonban, hogy az államvezénylő ilyenkor szokásos patak menti partitúráján sétálgat, ezért helyettesét, a korrepetitor segédkarnagyot szólította, nagy hangnemi biztonsággal:

– Karnagyse-gé-dúr!

A frakkos segédkarnagy fölényeskedő, ellenszenves figura volt. Karmesteri pálcájával Aladár mellét bökdösve, fellengzős dallamon kérdezte:

Mi kell, te szerencsétlen flótás?

Hejehuja, hej!

Ki vagy, énekelj!

Aladárt azonban nem olyan fából faragták, hogy bárki fia is megénekeltethette volna.

– A kutyámért jöttem. Az enyém! Zongorázzak vissza!

Több se kellett a nyegle karnagysegéd úrnak!

Te pro, te pro, te prózázol a Karnagy székhelyén?!

Letar, letar, letartóztatlak nyomban téged én.

Börtönünkből többé ki sem eresztlek,

s előjegyzek neked már egy keresztet!

A segédkarnagy beintésére ütős hangszerpribékek ragadták meg Aladárt. Hogy nyikkanni se tudjon, szájára tapasztottak egy hosszú szünetjelet, s ezt a börtön legalsó regiszterében sem vették le róla.

A cellában még egy rab senyvedett, a szerencsétlen, elcsigázott Blöki.

A rabtárs egy köszöntésre se mert megnyikkanni. Megtanulta már, hogy a legkisebb prózai megnyilatkozásért súlyos megtorlás jár a zenebörtönben.

Blöki mellett egy kontrabasszus fegyőr ült, és makacsul azzal próbálkozott, hogy megtanítsa a fogolynak a “Szánom-bánom-kánon" börtöndalt.

Na kezdjük a beskálázást elölről,

bár e munka idegileg felőröl.

Blöki azonban ismét csak egy keserves vonyítást tudott kiénekelni magából.

A foglár a füléhez kapva feljajáriázott:

Ki látott még ilyen ostobát?

Nem bírom most tovább!

A türelmevesztett börtönőr pánikszerű menekülése után Blöki végre felsóhajthatott:

– Skála istennek!

Nemsokára Aladárnak is kiadták a feloldójelet, és a pauzatapaszt levették a szájáról. A két fogoly most már beszélőhöz jutott. Aladár aggódva kérdezte:

– Nem tudnád valahogy mégis megtanulni a börtöndalt?

– Ebszerűen képtelen vagyok. Nem oltattál be véletlenül zene ellen is a kötelező oltáskor?

– Ne hülyéskedj! Sajnos, nekem is botfülem van. Ha legalább ez a “Szánom-bánom-kánon" menne nekünk valahogy, talán sétát is engedélyeznének. És akkor…

– Azt hiszed, csak úgy kisétálhatunk ebből a dutyiból? Nem! A foglár megénekelte nekem, hogy három oktáv mélyre vagyunk bezárva.

Aladár életében először tanácstalannak érezte magát. Külső segítségtől nem várhatta a szabadulást, magát pedig képtelennek tartotta arra, hogy a hangtúlerővel szembeszálljon. Blöki szívszorongva leste gazdija arcának minden rezdülését. Szeretett volna valahogy lelket önteni a csüggedőbe. Úgy gondolta, erre a könnyed, tréfás hang lesz a legalkalmasabb.

– Látod, ha a Gulliverkli helyett a tokjába való hegedűn űrhajóztunk volna erre az égitestre, a fejünk se fájna!

Hahota helyett azonban csak egy megvető pillantás volt a tréfa jutalma.

Mint annyiszor, most is a bátrakat kedvelő szerencse sietett a kozmosztekergők segítségére.

A legmélyebb regiszterbe süllyesztett börtön alól földrengés morajára emlékeztető tompa döngések hangja szűrődött fel. Nemsokára már apróbb rezgések, később egyre táguló padlórepedések jelezték a természet erőinek megindult támadását. Egy fél óra múlva már akkora hasadék tátongott a cella fenekén, hogy Blöki kényelmesen kapirgálhatott benne. Hányta is olyan buzgalommal maga mögé két mellsőjével a földet, mintha pocokra vadászna földi mezőkön…

– Mit csinálsz?! – kiáltott rá Aladár.

– Segítek a földrengésnek! Ne mondhassa, hogy csak ő küzdött a szabadulásunkért!

Az űrkapitány azonban már néhány perce tisztában volt azzal, hogy nem a természet erői döngetik alulról a földet. A lökések ütemes ismétlődése a hórukkal vezényelt munkák ritmusára emlékeztetett. Következtetésének helyességét csakhamar bizonyította az a hatalmas pózna, amelynek sikerült a börtön fenekét átütve, a repedésben kapirgáló Blökit széles ívben gazdája nyakába röpíteni.

Még egy-két döngetés, és a kiszélesített nyíláson át diadalittasan beözönlő csapat benépesítette a cellát.

A munkavezető rögtönzött beszédet intézett seregéhez.

– Barátaim! A Nagy Döngetés elérte célját! Itt az idő, hogy megszabaduljunk kínjainktól, hogy véget vessünk a felettünk tomboló hangerőszak fültépő rémuralmának, a zenét zajártalommá aljasító dilettánsok dühöngő ricsajának. Egy percet se késsünk! Zúdítsunk A nyakukra örök generálpauzát!

Aladár most már kezdte érteni, mért vádolták fogva tartói azzal, hogy ő is “lenti". Világossá vált a kép: a csendkedvelők a föld alatti barlangokba szorultak. Most végre sikerült a Nagy Döngetésnek nevezett akció segítségével, a védelmi hangfal alatt átfurakodva behatolniuk a város szívének egyik kamrájába.

A póznaosztagnak nem jelentett már különösebb nehézséget a cella rácsainak kidöngetése.

Amint az első börtönfal leomlott, Blöki már indult volna, hogy a “lentiek" közé keveredve a szabadulás további útjait keresse. Aladár azonban visszatartotta.

– Várjunk még! A fentiek rezgésszámbeli fölényben vannak!

A nyughatatlan Blöki erre a döngetésvezetőt kezdte nyaggatni kíváncsiskodásával:

– Bocsánat!… A bácsiék is mind botfülűek?

– Botfülűek?! Akit itt látsz, mind nagyszerű muzsikus, igazi zenebarát!

– Akkor csöbörből-vödörbe kerültünk! Mi ugyanis csendpártiak vagyunk.

– Az igazi muzsikus is kedveli a csendet. Egy-egy néma pillanat, egy szünet a mű fontos eleme lehet.

– Ez az! A szünet! Abban még ránk is számíthatnak!

Aladár kénytelen volt fülénél fogva félrehúzni kutyáját, nehogy a kotnyeles eb oktalan fecsegésével ellenük hangolja szabadítójukat.

Az űrkapitány ugyanis egyáltalán nem akarta magára vonni a döngetők figyelmét. Az volt a szándéka, hogy a “lentiek" utóvédjéhez csatlakozva nyomul csak a felszínre, és a zenecsatába be sem avatkozva, szép csendesen lelép.

Amikor az utóvéddel végre sikerült kikeveredniük a börtönből, a harc már lényegében eldőlt. Az előőrsöknek sikerült a védőhangfalat elnémítaniuk. A védők elektromos gitárrohamosztagait egy jól beütemezett áramszünet tette ártalmatlanná. A kétségbeesett Államvezénylő a hangrendészet zongoramobil-oszlopait akarta mozgósítani. Riadófúvási parancsot recitált szolgálattevő harsonásának.

Blökire azonban ekkorra már rájött a hősködhetnék. Beugrott a harsona tölcsérébe hangfogónak. A teljesen fejvesztett Államvezénylő most már jóformán kíséret nélkül maradva, fohászt énekelt az éghez:

– Istenem, segiccs, giccs, giccs, giccs!

A szánalmas, hamisan intonált ima elárulta a fohászkodó tudatlanságát. Mindenki megbizonyosodhatott róla, hogy a helyesírásban is járatlan Államvezénylő hatalmát csakis az üvöltő hangerő birtoklásának köszönhette.

A “lentiek" teljes diadalt arattak. A városra jótékony csend borult. Az É-dúr téren összesereglett győztes tábor egyperces némasággal adózott a hangcsatában meg-süketült hősök emlékének, aztán a vezérkarból alakult kamaraegyüttes halk, csendnél is édesebb csengésű dallal adott hálát a Muzsika győzelemhez segítő Múzsájának.

A gyönyörű mű hallatán még Aladár is olyasféle lelki békét érzett, amiről azt hitte, hogy csak egy komplikált egyenlet sikeres megoldása után szállhat az ember szívére.

Blökin is erőt vett valamiféle meghatódottság. Érezte, hogy most kivételesen valami okosat is kell mondania:

– Úgy látszik, a zene olyan, mint a kockacukor. Nem szabad ész nélkül falni, mert sokból is megárt a jó.

Az űrhajósok, visszanyerve szabadságukat, akadálytalanul juthattak vissza kissé lesántult járművükhöz. A csorba hajtóművel csak többszöri pályamódosítás után szállhattak le a háztetőn, közel másfél méternyire a starthely mellett.

Szobájába mászva Aladár bosszankodva tapasztalta, hogy odaát Kriszta üvöltő tánczenei aláfestéssel mondja fel őseinek a történelemleckét. Epésen jegyezte meg:

– Ennek se ártana egy Nagy Eldöngetés!

Szombaton este izgalmasnak ígérkező bűnügyi történetet jelzett a tévéműsor. Mézga Géza már mackópökés idején át akarta terelni családját Máris szomszédhoz. Paula asszony megpróbálta ugyan még egyszer rábírni Aladárt, hogy keltse életre tegnap bedöglött tévékészüléküket, de Aladár nem vállalta a munkát. Jól tudta ugyanis, hogy a tévé megjavításához arra az alkatrészre volna szükség, melyet tegnap új, tökéletesített kutya-bolházó konstrukciójához elorzott.

Aladárnak kapóra jött a krimi. Már vágyott egy kis kirándulásra. Balszerencséjére azonban a szobafogságbüntetés utolsó napját a kegyes apa elengedte. Megbocsátó jóindulattal fordult szeretett fiához.

– Ünnepélyes amnéziád alkalmából kifolyólag ma átjössz velünk Máris szomszédhoz szórakozni.

Aladár megköszönte a meghívást, de közölte, hogy őt az ostoba bűnügyi történetek egy cseppet sem szórakoztatják.

Kijelentése általános családi felbőszülést keltett. A szülők kikérték maguknak, hogy legkedvesebb szórakozásukat tulajdon gyermekük ostobaságnak merészelje bélyegezni, Kriszta pedig ellenérvek helyett mérgében a falinaptárt vágta testvérkéje fejéhez.

A törékeny alkatú Mézga leányzót érintette ugyanis legérzékenyebben Aladár becsmérlő megjegyzése. Kriszta már tanévek óta kizárólag bűnügyi tanulmányokat folytatott az iskolában. Függetlenítve magát az előírt órarendtől, lázasan habzsolta a pad alatt a csalói, csempészi vagy kémnői élethivatáshoz szükséges tudnivalókat. Nemrég mély elmerültségéből a történelemtanár váratlan kérdése riasztotta fel:

– Mit tudsz Zrínyi Miklós haláláról?

– Semmit sem tudok, felügyelő úr! Esküszöm! – rebegte.

A tanár keresztkérdéseire sem tört meg. És valóban semmit sem tudott…

Aladár végül is könnyű testi és becsületsértések árán megszabadult a szórakozási kötelezettségtől. Mézgáék nélküle vonultak át Máris szomszédhoz.

Becsöngettek. Amint dr. Máris ajtót nyitott, Kriszta benyomakodott, nehogy a rémült szomszéd kirekeszthesse vendégeit.

Paula asszony is tüstént benyomult, és csak bent mentegetőzött:

– Igazán nem akarunk zavarni, de csak holnapra várjuk a tévészerelőt.

– Amint megtudjuk, ki a gyilkos, már el is menekülünk – kedélyeskedett Géza.

Dr. Máris nem palástolta bosszúságát:

– Én azt hiszem, már tudom, ki a gyilkos. Az a köpcös alak, aki családostul átment a gyanútlan szomszédhoz tévét nézni.

Mikor már elhelyezkedtek, Máris doktor még megjegyezte:

– Remélem, a kedves fiuk a legizgalmasabb résznél fog becsöngetni.

A szülők azonban megnyugtatták:

– Aladár nem jön. Nem érdeklik a bűnügyi történetek.

– Nem ütött az apjára.

– Kár! – szögezte le a szíves vendéglátó.

A tévébemondóra, úgy látszik, már előhatást gyakorolt a várható izgalom.

– Kedves nézőink! Most a Cethalott tetszhalász, jobban mondva a Tetszhalott cethalász című folytásos bűnügyi történet marhadik, elnézés, harmadik, befejező részét sugározzuk…

A befejező rész elején jól öltözött pár beszélgetett egy bárpultnál.

– Nem láttam magát múlt szombaton a temetésemen, Arthur!

– Hja! Legközelebb ne víkendidőben temettesse el magát, kedves Beryll.

– Engem egy hétvégi pihenő nem tartana vissza, hogy részt vegyek a maga kivégzésén.

A cselekmény néhány gyors logikai bukfencet vetett, aztán a bűnösök és a nézők elnyerték méltó büntetésüket. A mesterdetektív nagyot szippantott utolsó cigarettájából, hogy bodor füstfelhőbe burkolhassa az amúgy is ködös erkölcsi tanulságot.

A játék véget ért, de az igazi szórakozás csak most kezdődött. Paulának meg kell magyarázni, miről szólt a film. A legvégét sem értette. Férjéhez fordult.

– Most tulajdonképpen ki tette a nyomra vezető lószőrt a bárszekrénybe?

– Ki! Hát a milliomos titkárnője.

– Az nem lehet, mert az éppen akkor Freddel vízibiciklizett az öbölben.

– Látszólag! De akkor már Fred el is volt hamvasztva. Tökéletes alibi!

Kriszta segített. Világosan elmagyarázta:

– Ugyanis a mixernő, aki aktfotókkal zsarolt, nem volt más, mint a komornyik nevelt fia, Arthur.

– Aki már két éve elhunyt Hondurasban?

Mézga Géza már türelmetlenkedett:

– Ne akadékoskodj, Paula! Ezzel a hamis halotti bizonyítvánnyal akarta megtéveszteni a felügyelőt az a pasi, aki a szeméttelepről telefonált.

– Az, aki fehér köpenyben sétált a hizlaldában?

– Az még a híradóban volt, drága asszonyom! – közölte kíméletesen Máris doktor.

Még jó félóráig eltartott, míg Paula kérdései lassan elapadtak. Megnyugodott, mikor az egymásnak ellentmondó válaszok világossá tették előtte a képet: a filmet tulajdonképpen senki sem értette meg.

A családi fészekbe visszatérve, szép csendben ágyba bújtak, nehogy Aladár első álmából felriadjon.

Talán hangosabban is suttoghattak volna, ha tudják, hogy Aladártól nem egy vékony közfal, hanem egy tejútrendszer választja el őket.

A Gulliverkli hamarosan elérte a kétszeres fénysebességet. Blöki kénytelen volt abbahagyni az olvasást, mert nem akarta megkettőződött, unalmas könyvét kétszer is élvezni… Ezt a kötetet titokban akarta átböngészni. Dicséretre szomjúhozva most mégis megmutatta Aladárnak.

– Hogy lásd, mennyire komolyan veszem űrutazásainkat, elcsentem Krisztától egy kozmikus tárgyú tanulmányt.

– Krisztától! Nofene! Mi a címe?

– A kozmetika rejtelmei. Gondolod, hogy segít eligazodnom az égitestek világában?

– Hogyne! Ha a fejedhez vágom, a csillagokat látod!

Néhány perc múlva egy kellemes éghajlatú bolygó közelébe értek. Aladár döntött.

– Itt landolunk!

Blöki kikukucskált.

– Békés tájnak látszik, akár a Föld.

Ebben a pillanatban hatalmas robbanás fénye csapott az égre lentről, mintegy igazolni akarván Blöki megállapítását.

– Mi volt ez?

– Talán egy vulkán…

Már kétezer méterre megközelítették a kiszemelt leszállóhelyet, amikor újabb robbanás rázta meg a levegőt.

Blöki megállapította:

– Még egy tűzhányó! – Aztán a felcsapódó lángok között egy vasúti szerelvény szétroncsoltan repkedő vagonjait látva, hozzátette: – Méghozzá államvasúti kráter!

Az űrkapitány apróbb torkolattüzeket is észlelt a robbanás körül, de már nem volt módja leszállóhelyet változtatni.

Alig léptek ki a verkliből, néhány lövés süvített el az orruk előtt. Aztán csend lett.

– Valami gengszterbanda lehetett – állapította meg Aladár.

Blöki előmerészkedett fedezéke mögül. – Nem tudtál valami közbiztonságosabb bolygót választani?

– Már vége! Mehetünk!

Egy lépést se tettek, máris újabb sorozat lyuggatta körülöttük a levegőt, ezúttal az ellenkező irányból.

– Az ellenbanda! – vélte a nyomolvasásban járatos eb.

Aladár is fedezékbe vonult. Sűrű bozótosban lopakodott a közelben húzódó kőfal felé. Blöki visszahúzta.

– Épp itt akarsz fegyver nélkül mászkálni?

– Kösz! – nyugtázta a kapitány a csúzlit, mit gondos alárendeltje utána hozott.

A kőfal omladékain nem volt nehéz átmászni. Elhagyott, félig romos folyami kikötőbe jutottak. Üres raktárépületek között nyomorúságos faviskók húzódtak meg. Az egyik bódé mellől hirtelen egy rémült lány bukkant elő. A szinte eszelős tekintetű ifjú hölgy segítségért kiáltozott, aztán beugrott a viskó félig bedeszkázott ablakán.

– Gyerünk! – vezényelt az űrparancsnok.

Az egyetlen helyiségből álló egyablakos faházikóban a csupasz falakon kívül a világon semmit sem találtak, az üldözött lányt sem. Pedig az ajtót belülről lelakatolt vaspánt zárta el.

Blöki értetlenül bámult Aladárra.

– Megfoghatatlan! Te érted ezt?

– Egyelőre nem, hacsak a föld el nem nyelte…

Aladár már el is indult ezen az egyetlen elképzelhető nyomon. Szemét a padlóra szegezte. Blöki szakszerű szimatolásba fogott. Egy géppisztolysorozat azonban a sarokba szorította őket.

Ügyesen kezelhették fegyverüket a támadók. A sorozat a viskó fafalából olyan pontosan formált rést szakított ki, hogy egy faszobrász sem véshetett volna szabályosabb ember alakú bejáratot.

Az új kapun két álarcos bandita lépett be. A sarokban lapulókra ügyet sem vetve, feltépték a viskó fapadlójának rejtett csapóajtaját. A félelemtől amúgy is elalélt lányt biztonság kedvéért még kloroformmal is elkábították, majd ájult zsákmányukkal sietve távoztak.

Blöki annyira megijedt, hogy még fellélegezni is alig mert a banditák elszelelése után.

Aladár meglepetten tűnődött:

– Érthetetlen!… Mért hagytak meg minket szemtanúnak?

– Én belenyugszom! Ne is járjunk a dolog végére… – szepegte Blöki.

Az űrkapitány kilépett a lőrésen. Tekintete azonnal a viskó falára szegezett cédulára tapadt. Együtt böngészte ki Blökivel: “Kéccáz gr. húszon 2 krt."

Aláírás: egy háromujjas fekete kéznyom.

– Ez mit jelent? – kérdezte az eb.

– Még ezt sem érted?! 200 gr. arany váltságdíjat követel a Fekete Kéz.

– Van nálad annyi?

– Nem szeretem, ha állati ostobaságokat kérdezel.

– Ha meg nincs, akkor ne is gondolj arra, hogy egy szál csúzlival üldözőbe veszed egy idegen lány elrablóit.

– Honnét veszed, hogy erre gondolok?

– Ismerlek…

Éppen indulni akartak, mikor szirénázva odarobogott két rendőrmotoros. A bukósisakjukba beépített két forgólámpa ötletes megoldásnak tűnt.

A járőrmester tisztelegve Aladárhoz lépett.

– Büvünüvügyivi nyovomovozovó! Hava szevemtavanuvu tavartovozkovodjévék ava hevelyszivineven! – Ezzel a nyomozótársával a tett színhelyére sietett.

Blöki zavartan pislogva kérdezte gazdiját:

– Mit… mit mondott?

– Mévég evezt sevem évérteved? Pedig elég gyerekes titkos nyelv. Úgy látszik, a nyomozók itt ezt használják.

A járőr hamar végzett a helyszíni szemlével. Kapkodó sietségükből arra lehetett következtetni, hogy nem akarnak e jelentéktelen esetnél túl sokat időzni.

A rangidős ismét Aladárhoz fordult.

– Szevemtavanuvu! Ivigavazovoljava mavagavát!

– Nivincsevenevek ividevevavalovó ovokmáványavaivim!

– Gyavanuvus! Tivizevedeves! Vevegyeven rovoluvuk povofavalevenyovomavatovot! – adott parancsot társának a járőrparancsnok.

A tizedes gipszmasszát nyomott Aladár képére. A halotti maszkra emlékeztető levonat hamar megszáradt.

Aladár csodálkozott az oktalannak tűnő nyilvántartási módon.

– Meg kell mondanom, hogy az ujjlenyomat egyszerűbb. Elég csak a mutatóujj…

– Kivinevek vavan ivitt mévég muvutavatovóuvujjava! – intette le a járőrmester felmutatva jobbját, melyen csak egy árva kisujj maradt. A tizedes kezeinek ujjállománya sem haladta meg az előírásos mennyiség ötven százalékát.

Az őrmestert Blöki személyi adatai is érdekelték.

– Evez ava kuvutyava kovobovor vavagy nevem?

– Nevem Blöki. De ne tessék velünk szemben ilyen bűnügyi dadogást alkalmazni. Mi idegen űrturisták vagyunk.

– És a lenyomat is felesleges! – toldotta meg Aladár. – Mi sosem leszünk bűnözők!

A tizedes higgadtan közölte:

– Akkor likvidálják magukat. Bűnözővé válni itt, Kriminálián minden polgár hazafias kötelessége. Bolygónk népessége ugyanis három részre oszlik: 1. bűnözők, 2. áldozatok, 3. nyomozók. E három csoport nemzeti ünnepeinken, úgymint áldozatcsütörtökön, hullottak napján és hamvasztószerdán köteles szerepet cserélni. Nyomozókból bűnöző, bűnözőkből áldozat…

– Értem! Ciklusváltás! – nyugtázta Aladár.

Az őrmester még hozzátette:

– Mi például a következő lélekharangszóra falbontó betörőbanda leszünk, utána pedig egy bankrablás szerencsétlen áldozatai.

– Őszinte részvétem! – előlegezte a sajnálkozást Blöki.

Aladár szeretett volna már túlesni a tanúvallomáson. Kihallgatásra azonban ezúttal nem került sor. Az őrmester sisakjába épített kis lámpa hirtelen vad, villogó forgásba kezdett.

– Bocsánat, tömegmészárláshoz vagyunk riasztva! – És már motorra is pattant.

– Viviszovontlávátávásrava! – búcsúzkodott társa.

A járőr veszett tempóban robogott az újabb, nyilván jelentősebb bűntett színhelyére.

Blöki kérdése nem tűnt egészen értelmetlennek: – Te Aladár! Érdemes nekünk megvárnunk, míg mi is szerencsétlen áldozatok leszünk itt, Kriminálián?

– Nem. De a feljelentést illik megtennünk! Gyere, a közelben biztos találunk egy őrszobát.

Elhagyva az elhagyott kikötőt, csakhamar a város sűrűn lakott központjába érkeztek. A nagyvárosi élet megszokott képe fogadta őket mindenütt. Apróbb jelek azonban arra mutattak, hogy az élet itt nem egészen zavartalan.

Az egyik utcasarkon például egy gesztenyés néni szokatlan kereskedelmi tevékenysége keltette fel Aladár figyelmét. A néne reszelős hangon sipítozott:

– Itt a sült gesztenye! Friss, meleg!

Egy jól öltözött úr lépett a sütőüst elé.

– Tízet kérek!

– Egy is elég lesz! – válaszolta most már durva férfihangon az álnéni, és valóban csak egyet adott, de jókorát, a sütőlapáttal a vásárló fejére. Az áldozatot aztán galléron ragadta, és gyakorlott mozdulattal az üstbe rejtette.

Blöki fejcsóválva nézte végig az esetet.

– Ettől nem veszünk gesztenyét!

– Ez vadgesztenyés néni – állapította meg Aladár.

Továbbhaladva az úton, csakhamar arról is meggyőződhettek, hogy a felnövekvő ifjúság arra kijelölt része viszonylag hamar válik bűnözővé. Fiatal anya közelített. A gyerekkocsiban pufók kisded játszikált cuclisüvegével. Mikor a kocsi barátaink mellé gördült, a játékos kisbaba meglepően fürge mozdulatokkal cuclisüvege tartalmát feléjük fröccsentette. Aladár idejében ugrott félre. Orrát megcsapta a folyadék maró szaga.

– Vitriol!

Blöki megvetéssel tekintett a tovahaladó kocsiban most már békésen heverésző csecsemőre.

– Kezdő!

Az őrszobát hamar megtalálták. Aladár habozás nélkül benyitott.

– Jó napot!

– Mivit ovohavajt? – kérdezte az ügyeletes egyfülű alhadnagy.

– Feveljeveleventévést teveszevek! – jelentette be az űrkapitány hivatalos nyelven.

– Tevessévék!

A félfülű talán valóban fel akarta venni a jegyzőkönyvet, de a felcsendülő lélekharangszó eltérítette szándékától.

Egyik beosztottja izgatottan jelentette:

– Áldozatcsütörtök!

A fülhíjas erre riadt sietséggel dobálta le magáról egyenruháját. Társát is nógatta:

– Sirgiergessürgünk! Kirgirargaborgoljurguk argabargankorgot!

Az ámuló Blöki gazdijához fordult.

– Ebből megint egy árva szót sem értek.

– Mert ez már a bűnözők tolvajnyelve.

– És mit mond?

– Kirabolják a bankot. Ciklusváltás. A rendőrökből gengszterek lettek!

Az őrszoba teljes személyi állománya átvedlett már. Egész tekintélyes banda lett belőlük. Láthatólag sietős volt a dolguk. Nyilván nem akarták megvárni az őrszolgálatba álló váltást. Az egyik azonban hirtelen visszafordult az ajtóból, és géppisztolyát az űrutasokra szegezte.

– Fergel arga kergezergekkergel!

– Mit… mit mond? – hebegett rémülten Blöki.

– Fel a kezekkel! – tolmácsolt türelmetlenül Aladár.

– Mellsőkkel is?

A bűnügyekben járatlan kutya nem kapott választ oktalan kérdésére. A támadó Aladárhoz ugrott, kikapta kezéből a “hegedűt", és a többiek után rohant. Aladár azonnal előkapta ugyan csúzliját, de a banda elfüstölgött.

Blöki kétségbeesetten siránkozott:

– Elrabolták az egyetlen Gulliverklinket! Most mihez kezdünk?

– Visszaszerezzük! Gyere!

Mikor Aladár erélyesen feltépte az őrszoba ajtaját, Blökit újabb rémület kerítette hatalmába. Marcona rablóhad rontott az őrszobára.

– Még egy banda! Végünk van!

Aladár azonban rögtön felismerte a helyzetet.

– Ne izgulj! Ez a váltás! Most ezek lesznek a nyomozók.

– Akkor már többre mégy, ha én vezetlek nyomra! – mondta az ijesztő társaság láttán a jó szimatú kutya.

Szimat után haladva indultak a rablók nyomába. Blöki azonban pár száz méter után már egyre kapkodóbban, elbizonytalanodva szippantotta a lőporgyanús szagmintákat. Egy közeli téren aztán végképp feladta.

– Hiába! Nem vagyok fegyverszagértő!

Aladár amúgy sem sokat remélt a nyomozástól. Eddigi tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy ebben a nagy bűnügyi gyakorlattal rendelkező világban csak különlegesen mélyreható elemzés segíthet a rejtélyek megoldásában. Úgy határozott ezért, hogy alaposabban megismerkedik a krimináliai viszonyokkal.

A terecske egyik szögletében árnyas fák alatt egy nagyobb embercsoport társalgóit. Az űrkapitány közéjük küldte Blökit, hogy feltűnés nélkül hallgassa ki beszélgetésüket.

Blöki örült a viszonylag könnyű feladatnak. Alig indult azonban el, valaki a szomszédos fa lombsátrába rejtezve, egy vaskos ágra függesztett mázsányi acélgolyót lódított a beszélgetők csoportjára. A társalgók eltalált kuglibabák módjára dőltek halomra, aléltan.

– Lekuglizták őket! Jó kis játék! – méltatlankodott az űrkapitány.

– Ilyenkor mi a szabály? – érdeklődött zavartan a társasjátékokban is járatlan Blöki.

– Talpra állítjuk őket!

Aladár legelőször egy sírva nyöszörgő idősebb bábut segített talpra. Gyengéd részvéttel kérdezte:

– Fáj valami?

– Igen! Az fáj, hogy ellopták az ötletemet! Ezt a kuglitrükköt én találtam ki, amikor még boldog bűnöző voltam.

– És most áldozat tetszik lenni?

– Úgy látom, te is, fiam.

– Igen. Elrabolták az űr… izé… a hegedűtokomat. Hogy szerezhetném vissza?

– Várd ki, míg bűnöző leszel. Akkor visszarabolhatod.

– De nekem most rögtön haza kell jutnom. A tokkal…

– Csak akkor jutsz haza, fiam, ha meg van írva…

Az áldozat ezzel elsántikált.

Aladár mélyen elgondolkozott a kuglisérült jóslatszerű kijelentésén. “Ha meg van írva…" Blöki már értette:

– A sors könyvében. Olvastam. Ezeket hívják izé… fatányéros, nem – fatálistáknak.

– Várj csak! Hátha nem is a sors könyvében van megírva.

– Hát hol?

– Egy krimiben! Igen! Ha helyes a feltevésem, ezen a bolygón a krimiregényírók ragadták magukhoz a hatalmat. Minden úgy történik, ahogy ők megírják! Meg kell keresnünk a legfőbb kiadóhivatalt! Gyere!

Hamarosan kiderült, hogy a logikus gondolkodás többet ér a legjobb szimatnál is. A főúton haladva Aladár nemsokára egy hatalmas erődítményszerű épületet pillantott meg.

– Az lesz az!

Néhány apróbb golyózápor nehezítette meg csupán odavezető útjukat. Először próbababának öltözött gengszterbanda támadott meg egy áruházat, azután egy tűzoltóautóról adtak le néhány sortüzet a gyalogjárókra. Aladár felháborodott ezen az öncélúnak tűnő mészárláson. Hamarosan kiderült azonban, hogy nagyon is fondorlatos, jól átgondolt bűntényről van szó. A tűzoltóautó-rabló orvlövészeket egy bűnöző beosztást nyert temetkezési vállalkozó bérelte fel üzletének gyors felvirágoztatására.

A két űrvándor végül is sértetlenül érkezett a jól őrzött erődítmény elé.

A várkapunak is beillő bejárat felett tábla igazolta Aladár feltevését.

RIADÓ KIADÓ!

LEGFELSŐBB ÍRÓSÁG!

Az űrkapitány határozott léptekkel indult a bejárathoz. A kapuőr azonban útját állta.

– Belépni tilos! Meg van írva, hogy ma nincs félfogadás.

– Beszélő rendőrkutyának sem? – erőszakoskodott Blöki.

A kapuőr Blöki meglepő és leleményes kérdésétől kissé megzavarodott.

– Ez nincs megírva az utasításban. Kit jelenthetek be?

– Blöki főfülügyelő és kísérője, Aladár – bökte oda pöffeszkedőn az elbizakodott kutya.

– Figyelmeztetem, főfülügyelő, ha elcsépelt krimiötletekkel zaklatják a kiadót, fűzve és kötve kerülnek ki innét, mint ezek! – nyilatkoztatta ki a kapuőr, intő példaként a láncra fűzött és megkötözött ügyfelekre mutatva, akiket éppen akkor ebrudaltak ki a Kiadó Legfelsőbb íróságáról.

– Ne féltsen minket! – fölényeskedett Aladár számlájára a főfülügyelő.

A kapuőr megadta a szükséges útbaigazítást:

– Első fejezet, második bekezdés a folyosón balra! De előbb álljanak a mágneses letapogató elé fegyverellenőrzésre.

A mágneses kereső még egy árva ing alá rejtett géppisztolyt se tudott kimutatni. A főfülügyelő és beosztottja hamar megtalálta a Legfőbb író alkotószobáját.

Kriminália diktátora éppen diktált. Gépírónője kivételezett helyzetet élvezhetett, nyilván felmentést kapott az áldozatbeosztás alól, mert neki mind a tíz ujja megmaradt.

A Legfőbb író vézna volt, sőt nyeszlett. Első pillantásra alig lehetett elképzelni róla, hogy szörnyű bűntények végeláthatatlan sora köszönhető rémregényuralmának. Szemének lázas csillogása és termetének ellentmondó érces zengésű mély hangja azonban óvatosságra intette látogatóit. A Legfőbb Író vetett ugyan egy oldalpillantást a belépőkre, de nem méltatta őket több figyelemre.

Aladár többszöri köszönéssel kísérletezett. Blöki is jónapotozott egypárat, de a diktátor nem zavartatta magát. Gördülékenyen, zökkenő nélkül mondta gépbe a holnapra megírt bonyolult, ravaszul kiagyalt bűntényeket, mintha egy szikrányit sem kellett volna gondolkoznia kieszelésükön:

“Az útkereszteződésnél szalmatöméssel álcázott, madárijesztőnek öltözött bérgyilkos várja áldozatait. A kirendelt riadóautóban a sárgadinnyébe rejtett pokolgép akkor robban, mikor meglékelik…"

– Bocsánat – vágott közbe Aladár –, a sárgadinnyét nem szokás meglékelni.

– Nem is a dinnyét lékelik meg, hanem az egyik áldozat fejét – vágta ki magát a Legfőbb író, és csak ezután jutott eszébe, hogy fel kell háborodnia a pimasz helyreigazításon. – Különben hogy merészelsz te itt egyáltalán megnyikkanni, te neveletlen gyerek?!

– Kérem szépen, el szeretném mondani…

– A regényötletedet! Nem érdekel! Már a leggyerekesebb ötleteket is elsütöttem!

Aztán a diktátor szeme Blökire tévedt. Felháborodása fokozódott. Kérdését és pisztolyát a betolakodóra szegezte:

– És hogy mersz itt a Legfelsőbb íróságon körülszaglászni, te kutya?

A nyomozóeb ijedten hebegve mentegetőzött:

– É-én, izé… Blöki vagyok, a fő-fül-fülügyelő.

A Legfőbb író haragtól eltorzult tekintete hirtelen felderült.

– A hebegő rendőrkutya! Ez új! Ez jó! írja, kisasszony! “Az ügyeletes járőr azonban éppen abban a pillanatban érkezik a helyszínre dadogó kutyájával, a főfülügyelővel…"

Blöki ekkorra már visszanyerte bátorságát.

– Tiltakozom! Én csakis a gazdim kutyája vagyok, és az is maradok!

A kutya hősi kiállása Aladárt is akcióba lendítette.

– Kérem! Bejelentést teszek, hogy ellopták az izé… a hegedűmet, ami – szóval ez nem igazi hegedű… hanem…

Az író közbevágott:

– Ne folytasd! Kitalálom! Hegedűbe épített géppisztoly, mely pizzicato, pengetésenként egy-egy lövedéket, vonóhúzásra sorozatot ereget! Óriási! Az álvak vándor zenész rémtettei! Az aknavető csellista! Egy vonósnégyes tömegmészárlása! Új fejezet Kriminália történetében!

A ragyogó ötlet valósággal elvette a Legfőbb író eszét. Boldogan szökdécselve indult a rádiós fülkébe.

– Riadó! Az egész nyomozó apparátus egy ma elrabolt hegedűre áll! Végeztem!

Blökí aggodalmaskodva súgta oda a kapitánynak:

– Te nem lesz baj, ha kiderül, hogy a tokban egy fia géppisztoly sincs?

– Ne félj! Ha már nálam a tok, egy pillanat alatt startra kész a Gulliverkli.

A nyomozó apparátus kiváló munkát végzett. Egy szemfüles tiszt percek alatt előállította a körözött hegedűt, letette, tisztelgett és lelépett.

A Legfőbb író mohón közelített a még tokjában nyugvó mesterlövész-hangszerhez.

– Magam akarom kipróbálni!

– Majd inkább én mutatom be! – ugrott oda Aladár.

– Nem! Az enyém! Ezennel elkobzom! – ordított a Riadó Kiadó ura szinte eszelősen, és már birtokba is vette zsákmányát.

Aladár persze nem hagyta magát:

– Ha nem adja vissza, fegyverrel kényszerítem!

Sátáni kacaj kísérte a választ:

– Hahaha! Ne nevettess! A mágneses letapogató jól megmotozott. Nem lehet nálad lőfegyver!

– Hát ez mi? – kapta elő Aladár a cáfolatot.

A Legfőbb író falfehéren emelte magasba kezét.

– Csúzli! Túljártál az eszemen!

A hazatérést nem lehetett volna jobban időzíteni. Aladár épp csak hogy be tudott ugrani az ágyba, mikor szülei már szobája ajtaja előtt tanakodtak.

– Te Géza, mégiscsak be kellene kukkantani ehhez a gyerekhez. Hátha elrabolták, míg mi krimit néztünk.

– Ne nevettesd ki magad, Paula! Vagyontalan szülők gyermekei nem alkalmasak emberrablási célokra.

– Azért csak nézzünk be! Az ördög nem alszik!

Az ajtó csak résnyire nyílott, de a suttogás így is jól behallott:

– Aladár viszont mélyen alszik.

– Mint én kiskoromban! Igaz, hogy én mindig alaposan kifáradtam. Nem voltam ilyen otthon ülő.

A Diva divatcikkáruház divatbemutatói mindig nagy közönséget vonzottak. Paula asszony is rendszeresen eljárt a Diva ruhaparádéira Kriszta társaságában. Szorgos érdeklődése annál is becsülendőbb volt, mivel még csak reménye sem lehetett arra, hogy a cég méregdrága kreációiból akár egyet is megvásárolhasson.

Mézga Géza is nagyon élvezte a divatbemutatókat. Ezeken a napokon ugyanis fintorgó megjegyzések kísérete nélkül szivarozhatott saját lakásában. A mindig új leleménnyel elrejtett borosüveg is bátran előkerülhetett ezeken a délutánokon.

A ház ura már régen készült erre a napra. Kedélyes szórakozásról is gondoskodott.

Meghívta, sőt kihívta Máris szomszédot egy férfias sakkcsatára.

A játszma érdekesnek ígérkezett. Mézga Géza nem hamarkodta el lépéseit. Hosszas, szivarfüsttel ködösített cselszövés után huszáros támadásba lendült.

– Sakk!

– Érdekes megoldás! A hibája mindössze annyi, hogy a sakkjáték szabályai értelmében a ló nem egyet lép, hanem L alakban ugrik.

– Csakhogy az én lovam idomított! Egyébként én nem voltam ilyen kicsinyes, mikor maga az előbb a kiütött bástyájával sáncolt.

– Jogos önvédelem! Maga ugyanis előzőleg visszalopta a lecserélt vezérét. De rendben van! Elfogadom a huszárcselét, megtorlásul azonban egyszerre kettőt lépek ellene, így! Most menekülj, sötét paraszt!

– Mi?

– Nem óhajtottam személyeskedni, de én még ilyen régimódian nevezem a gyalogot…

A lovagias ellenfél tudomásul vette a magyarázatot. A nézeteltérés végleges elsimítására egy barátságos koccintást is javasolt.

Az üdítő szellemi sportnak a divatrajongók hazaérkezése vetett véget.

Kriszta köszönés helyett kijelentette, hogy neki kell egy flitteres maxiruha, különben el sem megy a Horgászegylet hagyományos Pikkely-báljára. A takarékos apa szívesen döntött volna a távolmaradás mellett, de hitvese megtalálta a megoldás kulcsát:

– Egy fél évig nem szivarozol, és akkor még nekem is vehetsz egy midikosztümöt! Ennyi áldozatot igazán hozhatsz a családodért!

Mézga Géza Máris szomszéd segítségét kérte a váratlan támadás elhárítására. A doktor azonban megfutamodott. Főfájást színlelve hazasietett. Úgy érezte ugyanis, hogy jelenléte késleltetné vagy netán meggátolná az igazi családi perpatvar kitörését, és ezt nem bocsátotta volna meg magának.

A pszichológus jól számított. Távozása után fékevesztett szenvedéllyel vetették magukat a küzdő felek a maxiharcba. Mézga Géza arra hivatkozott, hogy ő ifjúkorában csakis rövidnadrágot hordott. Elégedjék meg hát lánya is a kurtákkal. Paula rátámadt:

– Te analfabéta! Még azt sem tudod, hogy estélyiben most csak a maxi megy!

– Akkor varrjatok össze három minit!

Ez a javaslat csak olaj volt a tűzre. Hogy milyen hevesen lángolt fel a harc, arra Aladár és Blöki kisszobabeli párbeszéde vethet fényt. Blöki bölcsen jegyezte meg:

– Ezer szerencsém, hogy évi kétszeri vedléssel önellátóan megszabadulok az öltözködési gondoktól.

– Ezek ma este még vacsora helyett is egymás máját rágják. Muszáj ezt nekünk hallgatni?

– Csak nem arra gondolsz, hogy elhegedülhetnénk magunkat?

– De! Gyere! Amíg itt a béke helyreáll, kétszer is visszaérünk.

A minden előkészület nélkül végrehajtott start most is kifogástalanul sikerült. Az űr igen békésen viselkedett. Még csak egy kis kozmikus szellő se lengett.

Aladár oly mélyen elmerült a semmi gyógyító csendjébe, hogy ijedten rezzent össze Blöki hangjára.

– Aladár!

– Mi baj?

– Az a baj, hogy otthon felejtettem a Kincses Kalendáriumot, Nincs valami olvasnivalód?

– De van. Strahlberg: Imaginárius divergenciák a héjprofilaxférákban. Kell?

– Kösz! Akkor inkább távkukucskálok. Nézek egy kis világnézetet…

A környéken nem sok látnivaló akadt. Unalmas percek után azonban egy rendkívül figyelemreméltó égitest jelent meg a láthatáron.

A csillag percenként más-más színben ragyogott. Blöki csodálkozva kiáltott fel.

– Jé! Valami reklámcsillag!

– Biztos valami közönséges tejútszéli üstökös! – legyintett a kapitány.

– Ez folyton változtatja a színét, mint az unokanővéred haja.

Erre már Aladár is kikandikált.

– Azt hiszem, felfedeztünk egy új típusú égitestet. Nézzük csak! A Nadir ötös szektorban van. Fülön csípem! Kapaszkodj!

A Gulliverkli megint megmutathatta, mit tud: Hamarosan olyan közelre kerültek a célhoz, hogy a színváltó égitestet alaposabban szemügyre vehették. Már azt is látni lehetett, hogy nemcsak a színét, hanem a formáját is gyakran váltogatja. Blökinek nem tetszett ez a nyughatatlan bolygó. Meg is jegyezte:

– Az előbb gömbölyű volt, most meg kocka lett. Nem szeretem az ilyen határozatlan csillagokat…

Aladárt viszont határozottan érdekelte ez a határozatlanság. Bekapcsolta a fékművet. Blöki navigátori feladatkört kapott. Már értett valamit a mérőműszerek leolvasásához. A parkolóhely megfelelő körülményeket ígért.

– Levegő van. Hőmérséklet harminchét kettő, hőemelkedés. Te kapitány, ez mit mutat, amire st. van írva?

– Stabilitás.

– Az mínusz hasra esett nyolcas.

– Stabilitás mínusz végtelen?! Hogy lehet az?

– Így sikerült! Magasság 5000, 1241, 146 000. A mutató összevissza ugrál. Elromlott!

– Fenét! A bolygó hülyéskedik egy kicsit. Folyton átformálja magát. Nyisd ki az ernyőket.

– Mért? Esik?

– Nem! Mi esünk! Hű, az anyukáját!

A leszállás nem ment fennakadás nélkül. A Gulliverkli egy gótikus templom tornyának csúcsán akadt fenn.

– Becsszavamra itt fél perccel ezelőtt nem állt semmiféle templom! – jelentette ki a kapitány.

Blökit ez nem vigasztalta.

– De most áll! És nekünk mindjárt harangoznak!

A két űrutas kénytelen volt kimászni a verkliből, hogy a gótikus toronydíszekbe akadt ejtőernyőköteleket valahogy kiszabadítsa. A szédítő magasban a feladat szinte megoldhatatlannak látszott.

A függőben maradt űrjármű azonban nem sokáig fityegett a torony tetején. Maga a templom oldotta meg a lekászálódás problémáját azon a pofonegyszerű módon, hogy egy perc múlva megszűnt létezni.

– Hál' isten, kint vagyunk a vízből – örvendezett Blöki, mikor a torony eltűnt alóluk.

– Ellenkezőleg! Bent vagyunk a vízben! -– állapította meg Aladár. A templom ugyanis egy jókora tónak adta át a helyét.

– És a Gulliverklink is elúszott! – siránkozott fulladozva Blöki.

– Ússz, ússz! – biztatta gazdija.

– Sajnos, nem vízivadász-alomból származom.

Blöki azért fürgén tempózott. Még akkor is, mikor a víz már árnyas ligetté alakult át alattuk. Fejcsóválva állt talpra.

– Micsoda kapkodás van itt!

– A Gulliverklit biztonságba kell helyeznünk – adta ki az utasítást a kapitány, amikor megpillantotta a közeli tisztáson az elúszott járművet.

A két asztronauta a sík mezőn át a megkerült hajóhoz futott. A sima rét azonban hirtelen megbillent, és meredek, kopár hegyoldallá változott. Futásuk iramát a megdőlt pálya fékezhetetlen rohanássá gyorsította föl. Blöki loholva-lihegve jegyezte meg:

– Igazat ír a Kincses Kalendárium. A lejtőn nincs megállás!

Ezúttal azonban volt. Maga a lejtő állt meg, illetve billent vissza, hogy aztán csupa kerekecske-dombocska legyen belőle. A Gulliverklit pedig elnyelte a föld. Blöki szeretett volna mielőbb hazakecmeregni a megbízhatatlan égitestről. Nem akart azonban olyan gyávának mutatkozni, hogy nyíltan hazakéredzkedjék. Csak ennyit mert kérdezni:

– Van legalább valami terved?

– Van! Addig maradok, míg felderítem a bolygó változékonyságának titkát.

Aladár terve azonban, legalábbis egyelőre, kigondolójával együtt kútba esett. A hisztériás dombos vidék ugyanis hirtelen egy reneszánsz palota díszparkjává változott. A balszerencsés űrhajósok éppen azon a dombocskán tanakodtak, melyből az ilyesféle palotakertek elmaradhatatlan márvány díszkútja kerekedett.

Segélykiáltásaikra egy selyem-bársony öltözékű nyájas lovag hajolt a káván át a mély fölé, és nemes veretű, szép versezetben mondott biztató szavakat:

Vízbe vesző, ne add fel még reményed!

Irgalmam még e mély kútnál is mélyebb.

Hogy megkapaszkodj, lásd, szívemből szánlak,

kerítek egy utolsó szalmaszálat.

– Ki ez? – kérdezte szorgalmasan fuldokolva Blöki.

– Úgy látszik, udvari költő.

A szalmaszál-mentőakcióra már nem került sor. A gyors változandóság a lovagot porcelán szoborrá merevítette, mit a kút mélyéről kiemelkedő hatalmas szélmalom azonnal cserépdarabokká zúzott össze.

A ronggyá ázott űrhajósoknak azonban szerencsét hozott ez az átalakítás. A szélmalom vígan pörgő vitorláján körhintázva úgy megszáradtak, mintha centrifugás szárítóba tették volna őket.

A szél sajnos csakhamar erősödni kezdett. A közelgő vihar vad iramú forgásba hajszolta a malom vitorláját. Egy újabb vad széllökés aztán már leröpítette a két kapaszkodót.

A centrifugális erő alaposan felhajította az űrhajósokat a magasba. Egy idő után aztán pörögve zuhanni kezdtek. Blökinek valahogy rossz előérzete támadt:

– Te! Nem lesz ennek rossz vége?

Aladárnak még a forgás szédülete sem vette el az eszét.

– Rakd szét a tappancsaidat, mint a béka, akkor nem fogsz pörögni, így, mint én! Ez az ejtőernyős zuhanópóz!

– Nem vagyok olyan hiú, hogy még halálos zuhanás közben is pózoljak. Ég veled! Kár értünk!

Egyszerre mindketten úgy érezték, mintha valami puhára huppantak volna. Alattuk még mindig a szédítő mélység, de az iszonytató zuhanás mintha könnyed lebegéssé változott volna.

Blöki vette észre előbb, hogy sűrű pillangóraj röpköd körülöttük. A különböző színű és igen változatos szárnymintájú lepkék termete egy mesebeli griffmadáréval vetekedett.

Az ámuló eb aztán úgy érezte, mintha az egyik óriás-pillangó puha potrohülésén ücsörögve röpködne.

– Érdekes, milyen hülyeségeket álmodom! Pillangózom az ég vizében…

Aladár már megállapította, hogy ez a valóban álomba illő szárnyalás a menekülés valódi módja lehet. A pillangóraj ugyanis szelíd ereszkedéssel egy hatalmas rózsaliget felé tartott. A kapitány ki is adta alárendeltjének a helyzetnek megfelelő repülési utasítást.

– Ne álmodozz, hanem kapaszkodj!

– Jé! Te is lepkegelsz? – álmélkodott még mindig szédülten gazdija lepkelovaglása láttán Blöki.

A lepke-légiflottát közvetlen leszállás előtt az a szokatlan repülőszerencsétlenség érte, hogy hulló őszi falevéllé változott. A potyautasok azonban így is sértetlenül értek volna földet, ha le tudtak volna mászni arról a hatalmas ciprusfáról, ami a káposztáskertté változott rózsaliget közepén emelkedett a magasba. Mivel Blökinek jóformán semmi gyakorlata sem volt a fára mászásban, várniuk kellett volna valami újabb szerencsés fordulatra. A bolygó szertelen magaviselete lassan már Aladár türelmét is próbára tette.

– Legalább valami tudományos alapja volna, ha valami rendszert lehetne felfedezni ebben az állhatatlanságban!

Nem lehetett. Milyen meggondolás alapján lett egy perc múlva a ciprusfából a görög legendák Küklopsz néven ismert egyszemű óriása?

Aladár megpróbált valamiféle felvilágosítást kicsikarni az óriásból:

– Kérem szépen, van itt valamiféle varázskirály vagy bűvészfejedelem, akitől az ember megkérdezhetne bizonyos dolgokat? Például azt, hogy hogyan lesz egy ilyen emberféle valaki egy ciprusfából?

A Küklopsz válasza nem volt megnyugtató:

– A felelet nem olyan egyszerű! Én a magam keletkezéséből arra következtetek, hogy a ciprus lehetett a családfám…

– És meddig tetszik ebben a formában létezni?

– Azt csak a Diktátor tudja! Lehet, hogy csak… eddig…

Az óriás feltételezése helyesnek bizonyult. Már az “eddig" végszót is alig tudta kinyögni, mert érezte, hogy rohamosan összezsugorodik. A két űrkalandor rémülten ugrott le a felrepülni készülő kőszáli sasról, amivé a ciprus-küklopsz változott.

Blöki elgondolkozott:

– Logikus! A fa po-fa lett, a pasas sas…

Aladárt ez a tudománytalan érvelés nem elégítette ki.

– Az óriás valami Diktátorról beszélt. Valaki kénye-kedve szerint változtatgat itt a dolgokon. Megkeresném, csak tudnám, merre induljak!

Az űrkapitány végül is úgy döntött, hogy vaktában indul el valamilyen irányba a Diktátor felkutatására. Arra azonban nem gondolt, hogy ez az irány felfelé mutasson. Meg is lepődött, mikor észrevette, hogy egy frissiben keletkező sziklás hegyorom milyen magasra emeli.

A csúcsról gyönyörű kilátás nyílott. A környező táj egy-egy részletének szépségét már csak azért sem lehetett volna megunni, mert hamar kicserélődött. Ott egy halastóból tűzhányó, amott meg egy mély szakadékból síugrósánc. Csak távolabb egy cicomás palota maradt változatlanul a helyén. Aladár ebből arra következtetett, hogy a mozdulatlan palota lehet a Diktátor székhelye. Elhatározta, hogy közelebbről is megnézi ezt a bolygófői rezidenciát. Ehhez persze először le kellett kászálódni a sziklás hegyoromról. Dehogy kellett! A hegyorom már a következő pillanatban hatalmas szökőkúttá változott. A kissé ingadozó nyomású vízsugár csak egy-két percig labdázgatott a két űrutassal, aztán a diktátori önkény a pazar parki szökőkút helyére egyszerű paraszti tájat telepített, így esett, hogy Aladár és Blöki éppen egy szalmakazalra huppanhatott.

A Diktátor palotájához vezető út még számos csapdát rejtegetett. Aladár azonban már tanult az eddigi tapasztalatokból. Nem esett kétségbe, mikor egy játszótérből kerekedett erdőben kiéhezett farkascsorda rontott feléjük. De akkor sem bízta el magát, mikor a fenevadak napraforgóvá alakultak át, mert tudta, hogy e békés, hasznos magvakat termő tábla tányérvirágaiból könnyen tányéraknamező is lehet.

Végül is szerencsésen megérkeztek a palota udvarába.

Itt már nem kellett tartaniuk attól, hogy a kapuhoz vezető márvány lépcsősor lavinává válik a talpuk alatt.

A palota tágas, díszes előcsarnokában bájos hölgykoszorú fogadta az érkezőket. Az űrkapitány meglepetten állapította meg, hogy a fel-alá sétálgató, pompás öltözetű udvarhölgyek teljesen átlátszóak. Úgy lehetett keresztülnézni rajtuk, mintha ott sem lettek volna. Aladár odahaza, az Ökörcsíny utca környékén is mindig megpróbált közönyösen keresztülnézni egy-egy viháncolva fecsegő copfos lánycsapaton, de ilyen zavartalanul, mint itt, ez odalenn sohasem sikerült neki. Mindezek ellenére nem érzett különösebb kedvet ahhoz, hogy földi szokásával szakítva, megszólítsa őket. Blökit uszította rájuk.

– Kérdezd meg az egyiktől, itt találom-e a Diktátort.

Blöki nem kérette magát. Kinézett magának egy zöld bársonyruhán keresztül jól áttekinthető hölgyet, és feléje sietett. Mire azonban odaért, a zöld ruhás már nem volt sehol. Egy fekete csipkés dámát választott ezután az eltűnt zöld helyett, de mire odakocogott, egy pepita állt a kiszemelt helyén. Blöki kissé megzavarodva szaladt vissza gazdijához.

– Te, amint az egyikkel beszélni akarok, másik lesz belőle…

– Még azt sem vetted észre, hogy csak a ruhájuk cserélődik folyton?

– Igazán? Erre nem is gondoltam!

Blöki most már különösebb válogatás nélkül a legközelebbi sétálgatóhoz fordult.

– Tessék mondani, ha meg nem sértem, izé, hogy szabad szólítanom?

Az áttetsző hölgy üres tekintettel bámult a semmibe. Tovább illegetve magát rövid ingázó sétaútján, egy hangosított bemondó modorában válaszolt:

– Buklékomplé Princessz Vonal Madonnanyak Strassz-dísz.

Ez a bemutatkozás kutyául zavarba ejtette az udvarias érdeklődőt. A megjegyezhetetlenül hosszú és előkelő hangzású név hallatán tiszteletadóbb modorban érdeklődött tovább:

– Nemdebár a tisztelt Diktátor úr alomjából tetszik származni?

– Mi mindnyájan csak az ő képzeletének szüleményei, kreációi vagyunk – válaszolta Buklé-Princessz már talpig piros taft nagyestélyiben.

– Hát nem is tetszik az élők sorába tartozni? – érdeklődött tovább az őszinte részvét hangján Blöki.

– Itt senki sem él! Csak ő!

– Értem! Ő mindenkit megsemmisített! Katonai Diktátor!

– Nem. Divatdiktátor. Mindenkit áttervezett.

Aladár jól értette a kreáció hangosított szavait. Úgy gondolta, eleget tud. Füttyentett egyet Blökinek, és elindult vele a hosszú márvány lépcsősoron a Divatdiktátor tervező műterme felé.

A palota termeit omló selyem- és brokátfüggönyök, csipkék, fodrok, bojtok, rojtok, zsinórok és paszomántok émelyítő halmaza díszítette. Csillogó strasszgombok helyettesítették az ajtókon a kilincset, aranyszegélyes gomblyukak a zárat. Legalább egy tucat ajtót kellett kigombolniuk, míg végre a Diktátor szeme elé kerülhettek.

A meglepően rút, kopaszodó, ráncos képű, egyszerű bíbor háziköntösbe öltözött egyeduralkodó kérdően tekintett a jövevényekre. Nyilván arra várt, hogy köszöntsék és előadják jövetelük célját.

Elsőnek Blöki szólalt meg:

– Jé! Mekkora elefánttojás!

A Diktátor ugyanis egy hatalmas aranyfodros, piros bársonnyal bélelt, félbevágott fehér márványtojásban székelt, mintha egy cukorkaáruház húsvéti kirakatába ültették volna oda csokoládé nyuszi helyett.

Aladár, hogy gyorsan feledtesse kutyája baklövését, illendően bemutatkozott:

– Tiszteletem. Nevem Aladár.

– Csak volt! Áttervezem Áradalra! – vágott közbe a Diktátor, majd nyájaskodva így folytatta: – Jó, hogy felkerestél, Áradal! Terveim vannak veled!

– Velem?

– Veled akarom helyrehozni a Nagy Hibát!

– Milyen nagy hibát?

– Amit elkövettem. Egyszer merő szórakozottságból télvíz idejére nyári divatot terveztem. Ekkor fagyott ki a maradék őslakosság. Azóta boldogtalan vagyok.

– Értem. Bűnbánat.

– Dehogy. Unalom! Hogy meg ne öljön a semmittevés, azóta teremtő fantáziám mérhetetlen erejét mindenféle hiábavaló átalakítgatásra pazarlom. De nem elégíti ki becsvágyamat, hogy a gondolkodásra képtelen természet, a lélektelen kövek, vizek, tárgyak engedelmeskedhetnek már csupán céltalan változtatási terveimnek. Az igazi diadalérzetet csak az adhatja, ha egyébként értelmesnek tűnő lények követik önmagukból is kivetkezve szellemem leghóbortosabb kicsapongásait. Ezért örülök szívből érkezésednek, Áradal, Ladára, Radalá!

Aladár már tisztán látta, hogy a Diktátor eszelős, így hát válaszában a tisztelet vagy megilletődöttség nyomát sem lehetett felfedezni.

– Csakhogy engem a divat teljesen hidegen hagy!

– Hidegen hagy? Tévedsz! Szőrmebundát fogsz viselni tűző nyári napokon.

– Még mit nemi – feleselt már felbőszültén az űrkapitány. Blöki csitítgatta:

– Csak nem izgatod magad egy szőrbunda miatt? Majd megtanítlak vedleni.

Aladár azonban teljesen elvesztette a türelmét. Mivel a bolygó változékonyságának titkát már megfejtette, nem akarta tovább vesztegetni idejét.

– Én elmegyek! Kérem vissza az űrhajómat! Tessék nekem a föld alól is visszaszerezni!

A Diktátor erről hallani sem akart.

– Az űrhajódat elemésztetem egy tűzhányóval. Mindjárt megcsinálom a kráter szabásmintáját.

Aladár érthető ijedségében gyorsan hangot változtatott:

– Tessék szíves lenni még egy kicsit idehallgatni. Volna egy ésszerű javaslatom…

– Hallottál te már olyan divatdiktátorról, akit egy ésszerű javaslat érdekelt volna?

A Diktátor most már “kikelt" a tojásból, és tervezőasztalához sietett.

– Hosszított derekú vulkánt tervezek, láva körgallérral…

Blöki megelégelte a dolgot. Egy iramodással a divat-kényúr elé vágott, és ígéretesen rávicsorogva így kiáltott:

– Állj, vagy harapok!

Ritka dolog, hogy egy kutya támadási szándékát ilyen lovagiasan bejelenti. A Diktátor azonban ezt nem méltányolta. A fenyegető ellenfél felé rugdalva ekképp szitkozódott:

– Te válltömés! Te bélés! Takarodj, mert kettészablak!

A minősíthetetlen hangú sértegetés annyira felbőszítette az önérzetes kutyát, hogy a második figyelmeztetést mellőzve, a Diktátor bokájába mart. A rémülten hátráló divatvezér váratlanul biztos menedéket talált. Visszavonulása közben ugyanis hátával olyan alaposan meglökte egy hatalmas bronzváza tartóoszlopát, hogy a túlméretezett szobadísz talpig érő védőburokként a fejére billent.

A vázába szorult mákvirág, az ilyen helyzetekben indokoltnak tűnő átkok és segélykiáltások helyett örömujjongásban tört ki:

– Hurrá! Ez valóban új ötlet! Egybeváza felöltő légmentes kapucnival! De ki fogja ezt viselni, sőt elviselni? Én nem!

Aladár úgy találta, hogy nem szükséges segítséget nyújtania az elalélt Diktátornak. Ha magához tér, áttervezheti a bronzvázát csipkés pehelypaplanná, és az alól könnyedén kibújhat. Kockázatosnak tartotta azonban, hogy ezt meg is várja.

A jó szimatú Blökinek még idejében sikerült egy közeli kendertáblán a Gulliverklit a termés alól kikaparnia. Az űrkapitány éppen abban a pillanatban startolt, amikor a kiszabadult Diktátor a bolygó száraz talaját nagyszabású, bibliai méretű özönvízzé tervezte át. Blöki a hazafelé vezető úton dicséretekre, sőt jutalomra számított. Az űrkapitány azonban oly mélyen elmerült gondolataiban, hogy Blöki csak otthon merte megemlíteni:

– Úgy emlékszem, elfelejtettél megdicsérni ügyes vázacselemért…

– Egyezzünk ki! Dicséret helyett jutalmat kapsz.

– Essünk túl rajta!

Aladár sosem volt szűkmarkú, ha a család élelmiszerkészletéből jutalomfalatokat válogatott barátja számára. Ősei már szépen szunyókáltak, így könnyen sikerült az éléskamrából egy bableves megdicsőítésére szánt csülökcsontot elemelnie. Kifelé jövet azonban a vaksötétben felrúgott egy ecetesüveget. A szülők felriadtak a csörömpölésre. Aladár szorult helyzetéből figyelemre méltó ötlettel vágta ki magát. Szájba kapta a csontot, majd karját mereven előrenyújtva, álomjárók módjára, csukott szemmel visszabotorkált szobájába. Közben persze éberen figyelt szülei suttogó, ijedt párbeszédére:

– Te Géza! Ez a gyerek megholdkórosodott.

– Meg! Szegény… De talán így jó! Ha már egész nap a szobájában ücsörög, legalább éjjel sétálgasson egy kicsit.

Amióta Mézga Géza másodállásban egy szárnyashangya-irtó szövetkezet anyagbeszerzői munkakörét is betöltötte, meghajszolt igáslónak érezte magát. Érthető, hogy munkája végeztével szinte loholt haza, hogy a békés meleg családi fészekben végre kicsit pihenhessen.

Egy borongós őszi estén kellemes meglepetés érte a munka megfáradt bajnokát. Paula asszony mennyei illatú körömpörkölttel várta. A ház ura ritkán jutott e kedvenc csemegéjéhez, mert ezt a zsírban tocsogó, rágós mócsinghalmazt rajta kívül csak Blöki volt képes megemészteni.

A jóllakott családfenntartó ernyedten terült el karosszékében. Kegyosztó hangulatban kijelentette:

– Paula! Ezzel a pörkölttel engem is puhára főztél! Gyerekek! Most azt kérhettek tőlem, amit akartok!

Aladár máris szaván fogta:

– Akkor légy szíves, írd ezt alá! – És átnyújtotta apjának azt a kedves kis füzetecskét, mely a tanerők és a szülők közötti bensőséges kapcsolat állandó fenntartását biztosítja.

– Megint intőt hoztál haza? – horkant fel az atya.

– Legalább ő is hoz valamit a házhoz! – élcelődött csípősen Kriszta.

Mézga Géza fennhangon olvasta fel az osztályfőnöki üzenetet:

– “Értesítem, hogy ma örvendhettünk kedves fia huszonötödik elkésésének…"

– Ifjúsági csúcs! – ünnepelte öccsét a szerető nővérke.

Paula asszony is korainak találta ezt a jubileumot:

– Hogy késhettél el huszonötször már?

Aladár világos, egyszerű magyarázattal szolgálhatott:

– Úgy, hogy már huszonöt tanítási nap volt az idén. Megy ám az idő!

Az apa ismét magához ragadta a szót:

– A mai rohanó világban pontosság nélkül az ember csak pontatlan lény lehet – kezdte el hatásosnak ígérkező erkölcsi prédikációját. A szónoki beszédben eléggé gyakorlatlan lévén, kissé akadozva tudta csak folytatni:

– Az emberiség századunkban csak úgy tudja utolérni magát, ha mindig előbb indul. Ezt jegyezd meg jól, fiam! Mit szólnának például az én főnökeim, ha egy kimutatás bemutatásával elkésnék. Azt tartja a közmondás, hogy még a királyok udvariassága is a pontosságukon alapszik, nem szólva a másik örök érvényű igazságról, hogy aki késik…

– Nem múlik! – segítette ki férjét a figyelmes feleség.

– Úgy van! Illetve mindegy… Elég az hozzá, hogy meg kell tanulnod lépést tartani az idő rohanásával, mert az élet ma olyan szakadatlan versenyfutás, melyben mindig csak a győztesek nyernek, nem úgy, mint a múltban. Most pedig mielőtt elnyered büntetésedet, halljam, tudsz-e valamit felhozni mentségedre.

Aladár minden mentegetőzési szándék nélkül, szinte csak hangosan elmélkedve motyogta:

– Nekem valahogy mindig rövid az idő. Mindig hiányzik egy óra.

– A te órád hiányzik is! Tavaly karácsonyra kaptad, és újévre már nem volt meg.

– Vízkeresztre.

– Mi lesz így belőled, mi?

– Fizikus!

– Éhenkórász csavargó lesz belőled, nem fizikus! Hallottál te már olyan fizikusról, aki huszonötször elkésett az iskolából?

– Még nemi Csak olyanról, aki be se járt.

Mézga Géza a jó emésztés érdekében szerette volna megőrizni nyugalmát. Ezért egy erélyes mozdulattal szobájába parancsolta feleselő fiát.

Aztán, magát a fejtöréstől megkímélni akarván, hitveséhez fordult.

– Mi legyen a büntetése?

– Kapjon megint egy órát, hogy jobban felelősségre vonhassuk, ha újra elkésik! Máris szomszéd a múlt héten kínált eladásra, egyet.

Az elpilledt apa nem egészen értette ugyan, mért számít büntetésnek az, ha valaki egy órát kap, de nem érzett magában kellő erőt a vitához. Beleegyezőleg bólintott hát, és már intézkedett is:

– Kriszta, kislányom, hívd át Máris szomszédot…

A fürge mozgású leányka a negyedik erélyes felszólításra eleget is tett a kérésnek.

Paula asszony szívélyesen fogadta a vendéget.

– Isten hozta, Máris szomszédi Legyen szíves mutassa meg a férjemnek is azt az órát…

– Órát?

– Amit a múltkor rám akart sózni.

A pénzsóvár pszichológus arca felderült. Már majdnem elfelejtette, hogy néhány napja egy órát nyert a munkahelyén rendezett jótékony célú rendezvény tombolajátékán. A kisorsolásra szánt tárgyakat az intézmény dolgozói ajándékozták a nemes célra. A doktor rendkívüli balszerencsének könyvelhette el, hogy éppen saját ajándéktárgyát kényszerült visszanyerni. Az óra ugyanis időmérésre már évek óta alkalmatlannak bizonyult. Azóta állandóan a zsebében hordta, mindenkinek kínálgatta, de sikertelenül. Most újra felcsillant a remény, hogy megszabadulhat tőle.

– Ja, igen, igen! Nos, itt van ez a kis óracsoda. Antimagnetik, Swiss made, stainless, automatique… wasserdicht…

– A magyar időt méri? – kérdezte aggodalmaskodva a ház ura.

– Mondom, vízálló! Nézze! – Ezzel a rozsdamentes, vízálló órát Mézga Géza híg fröccsébe mártva, szemléletesen fürösztgette. A házigazda felugrott.

– Mit csinál?

– Ne izguljon! Nem árt az órának.

– Nem a maga óráját féltem! Az én fröccsömet!

A doktor kiemelte a portékát az itókából, majd a vevő füléhez nyomta.

– Ugye, jár?

– Lehet, hogy jár, de nem ketyeg.

– Mert nincs felhúzva. De miért is lenne felhúzva, mikor automatikus? Csak meg kell rázni.

A hevesen megrázott óra rémületében valóban elketyegte magát egynéhányszor. Máris doktor gyorsan a vevő füléhez szorította, és diadallal tette fel a kérdést:

– Na most? Ugye, mint a szívverés?

– Egy haldoklónál. Mit kér érte?

Egy pillanatnyi drámai feszültséggel teli töprengés után a doktor megtette első ajánlatát:

– Magának félig ingyen adom. Ezerötszáz!

Az árajánlatot csúf alkudozás követte.

– Mennyi?! Egy közönséges pléhóráért?!

– Ez vízálló!

– Nem pontynak veszem! A fiamnak! Kapok én órát olcsóbban is.

– Szökésben levő betörőktől!

– Maga is egy falbontótól vette?

– Minek néz engem, orgazdának?

– Csak uzsorásnak…

– Na, halljuk, mennyit ér meg magának?

– Háromszázat adnék érte…

– A magáé! Fizesse ki!

– Mondom, adnék érte, de csak egy árva húszasom van. A többit részletre. De egyéves garanciát is kérek!

– Az nincs! Mint ahogy arra sincs garancia, hogy én ebben az évtizedben kiszedem magából a részleteket!

Máris doktor a húszast bezsebelve, odalökte az órát, és köszönés nélkül távozott.

Paula asszony úgy érezte, hogy némi elismeréssel kellene jutalmazni a férjét a szinte hősies alkuért.

– Géza, ezt magam se csináltam volna sokkal jobban. Majdnem elégedett lehetek veled!

A ház urának kissé fejébe szállt a dicsőség.

– Azt meghiszem! A részleteket majd te előteremted!

– Mért én?

– Mert krumplit a konyhapénzből szokás venni.

A szigorú apa nem késlekedett, hogy megtévedt fiát az új karórával jó útra térítse. Hogy vacsora utáni sétáját is lebonyolítsa, maga vitte be az órát Aladárnak.

– Fiam, a közmondás is úgy tartja, hogy az idő pénz. Nos, ezt az időmérőt sem adták ingyen. Ezért gondosan vigyázz rá! Úgy igazítsd be, hogy egy kicsit siessen. Korszerű óra mindig előre mutat! És ne szereld ki a fogaskerekét, mert ajándék lónak ne nézd a fogát…

A közmondásokban és példabeszédekben gazdag apai intelem nem volt hatástalan. Aladár szinte megilletődötten nyugtázta:

– Köszönöm! Holnap korán kelek, hogy aranyat leljek!

Mézga Géza elégedett lehetett. Nyilván magába szállt ez az eltévelyedett gyermek, ha már a közmondások bölcsességét is elismeri. Aladár kapott is egy gyengéd atyai barackot a fejére. Az intő utáni megtorló akció ezzel lezárult. Amint magukra maradtak, a kíváncsi Blöki felugrott gazdija ölébe.

– Na, mutasd már, mit kaptál?

– Ők azt hiszik, hogy egy órát…

Aladár ezzel elő is kotorta ócska bicskáját, hogy a krumpli hátlapját felfeszítse. Blöki ijedten nézte.

– Mit akarsz? Meg akarod hámozni?

– Kiszedem belőle a hajszálrugót. Árnyékfesztávmérőt bütyköltem a Gulliverklire, és már épp csak egy hajszálrugó hiányzott.

– Te! Szerintem a tavalyi Jézuska-órát sem vesztetted el!

– Nálam az óra nem vész el, csak átalakul. Abból bacilus-sűrűségmérőt készítettem. Na, gyia! Vedd elő a koncertcuccot. Mindjárt ki is próbáljuk az új műszert.

A starttal azonban várniuk kellett. Mézga papa nem akart teli hassal ágyba bújni. Többször tapasztalta már, hogy túltömött pocakkal mindig újra érettségeznie kell álmában, és ezt a rettenetes izgalmat minél kevesebbszer óhajtotta átélni. Nemsokára azonban mégis ágyba kényszerült. Aladár hegedű játéka ellen kellett rémülten a paplan alá menekülnie.

A felszállás igen sebesre sikerült. Az iszonyú nyomás alatt vergődő űrmatróz felnyöszörgött:

– Ne! Aladár! Jaj! Minek is jöttem veled?!

– Késő bánat, ebgondolat!

– És még sértegetsz is…

A Gulliverkli szerencsére hamar elérte azt a pár millió kilométernyi távolságot, ahol a kapitánynak már nem kellett szülői ellenőrzéstől tartania. Ettől kezdve a fénysebességet alig meghaladó, hat megaaladáros tempóval kocogtak az űrben. Blöki megnyugodva kukucskált ki a kémlelőablakon.

– Errefelé elég szeplős az ég!

– Ez már a Búgócsiga csillaghalmaz. Elég messzire elkóborogtunk.

Blöki egyszer csak arra figyelt fel, hogy egy kisebb csillag szinte szédülten pörög egy nagyobb, fényesebb égitest bűvkörében. Meg is jegyezte:

– Né! Olyan, mintha egy lepke röpködne a lámpa körül.

Aladár is megcsodálta a fürge bolygót.

– Ilyet még nem pipáltam! Ez megkergült! Egy perc alatt megkerüli a napját!

– Te, ugye, mi csak minden újévkor kezdünk egy-egy új kört odalent? Akkor ez hova siet?

– Majd megnézzük!

– De csak lassan l Mi ráérünk…

Aladár ez esetben nem a szokott egykedvű nyugalommal készülődött a leszállásra. Tudta, hogy nem lesz könnyű elkapni ezt a nyughatatlan parkolóhelyet.

Blöki egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte az üldözéses versenyt. Közben lázasan gondolkodott. Végre meg merte kérdezni:

– Te Aladár l Lehetséges, hogy ezen a bolygón percenként van újévi malacsivítás?

– Jól van, Blöki l Néha már egész logikusan gondolkodsz.

– Megengedhetem magamnak!

– Akkor azt is mondd meg, hogy ezek szerint meddig tart ezen a bolygón egy nap! Csak úgy hozzávetőlegesen…

– Hozzávetőlegesen? Izé… szóval… Szabad a gazdi!

– Körülbelül kéttized másodpercig.

– Azt mondod, hogy másodpercenként többször is megszólal az ebédre hívó déli harangszó?

– De meg ám!

– Landolhatunk!

Aladár épp csak egy rosszalló pillantást vetett a falánk kutyára. A pörgőcsillagra való leszállás nagy figyelmet igényelt. Egy kicsit el is szédültek, míg sikerült a verklit valahogy a rohambolygó talajára illeszteni.

A kapitány leolvasta a műszerfalról a kinti légköri viszonyokat.

– Kint havazik. Mínusz 20 fok van. Nem fogsz fázni?

– Én el szoktam hozni a bundámat!

Amint kiléptek, egy furcsa fényjelenség keltette fel figyelmüket. Blöki meg is kérdezte:

– Mi az a fényes szivárványszerű izé az égen?

– Az a nap. Ennek a bolygónak a napja.

– És mért olyan hosszú és lapos, mintha átment volna rajta egy úthenger?

– Mert olyan gyorsan pörgünk a tengelyünk körül, hogy a nap összefüggő sávnak látszik. Hasonló jelenség, mint amikor a nagy sebességtől összefutnak az út menti fák.

Blöki nem egészen értette a dolgot, de figyelmét most már egy másik jelenség kötötte le.

– Te Aladár! Izzadni kezd a hó!

– Mert itt a tavasz!

– Ez hamar ment! Ni! Már rügyezik is… a virágok… a termést…

Aladár nem találhatott semmi kivetnivalót a kutya kapkodóan fogalmazott mondatában. A lomha járású földi beszéd nehezen tudott lépést tartani a rohambolygóbeli élet szédült tempójával.

Már hullani is kezdtek az elsárgult levelek.

Aladár mulatságosnak találta a dolgot.

– Kinyaraltuk magunkat! Itt az ősz!

Blöki megpróbálta a gyors időmúlást valahogy a maga javára fordítani.

– Szörnyű! Ha meggondolom, hogy már majd egy éve egy falatot sem ettem…

– Készülj fel egy néhány évezredes koplalásra…

– Legalább egy kockacukrot adhatnál évszázadonként…

A cukor egyelőre lecsillapította az űreb tudományos érdeklődését. Még azt is alig vette észre, hogy egy lecsapó vércsénél is sebesebb röptű helikopter száll le a Gulliverkli mellé.

Gyors mozgású gyerekemberke ugrott le a pilótaülésről, és hozzájuk loholt. Élénk taglejtésekkel kísért szédült hadarásából egy szót sem lehetett érteni. A pilótapalánta, látva a jövevények tanácstalan értetlenségét, két fejhallgatót kapott elő a zsebéből, és feléjük nyújtotta.

Aladár rögtön megsejtette, hogy a fejhallgató segítségével megfejtheti a további információhadarások értelmét. Odaszólt Blökinek:

– Ez valami dumafrekvencia-mérséklő berendezés lehet. Tedd fel a tapsidra!

A készülék segítségével most már érthető lett a fiúcska darálása.

– Rapídia bolygó köszönt! Mutatkozz be a Nagy Öregnek! Beszállás! Indulás!

Az egyszemélyes fiatalkorú fogadó bizottság már szaladt is a helikopterhez. Aladár nem ellenkezett. Örült, hogy ilyen hamar betekintést nyerhet a magukat rapídiabelieknek nevező bennszülöttek életébe.

A fiú kicsit kapkodva startolt. Máris a maximális sebességre kapcsolt.

– Messze lakik a Nagy Öreg? – kérdezte az űrkapitány.

– Mindössze 66 év, és ott vagyunk.

Blökinek feltűnt, hogy a pilótácska haja egyre nő. Aztán azt is észrevette, hogy az egész emberke gyorsacskán cseperedik. Oda is súgta gazdijának:

– Te, ez a rapidkrapek nagyon bővül.

A közben már fiatalemberré érett vendéglátó is vetett néhány érdeklődő oldalpillantást az idegen turistára.

– Beteg vagy, hogy nem nő a hajad?

– A papám szerint még ez is hosszú. Mi, földi gyerekek lassabban serdülünk. Van időnk, mert nálunk egy év félmillió Rapídia-évig tart.

– Mi?! Megőrülök! De igazat mondhatsz. Tíz éve ismerlek, és semmit se változtál. Mennyi idős vagy?

– Bizony, júniusban leszek hatmillió-ötszázhetvenezer rapidesztendős.

Blöki oldalát is furdalta a kíváncsiság.

– Kalkulálj ki engem is, Aladár.

– Kétmillió-százhúszezer éves leszel pünkösdkor!

– Hogy szalad az idő! De egész szép kort értem meg!

A nagy szakállú pilóta bácsi leszálláshoz készülődött.

– Megérkeztünk.

Aladár letekintett. Egy város terpeszkedett alattuk, szemmel láthatólag egyre szélesedve. A helikopter a nyüzsgő utak és terek felett átröppenve, egy palota tetején szállt le. Az őszülő pilóta még viszonylag fürgén ugrott ki a gépből, és vendégeit a tetőről az épület belsejébe vezető csúszdára tessékelte. Egy évbe se tellett, és máris a Nagy Öreg, Rapídia rangidős szenátora fogadótermének ajtaja elé siklottak. A főember helyettese, a Kis Öreg már türelmetlenül várta, hogy bejelenthesse az érkezőket. A vendégek külleme azonban annyira meglepte, hogy mégis kérdezősködésre kellett fecsérelnie a drága időt:

– Ilyen kicsinyek? Lehetetlen! Nem útközben születtek ezek?

– Nem! Több millió éves Föld bolygói csodaegyedek – magyarázta az időközben elaggott kísérő.

A Kis Öreg még szeretett volna többet is tudni a csodalényekről, de nem merte főnöke idejét kérdezősködéssel elrabolni.

A reszketeg Nagy Öreg már alig állt a lábán. Mondanivalóját sietős tőmondatokba tömörítette:

– Csodalény! Mentsd meg Rapídiát! Megöl a hajsza! Őseink bűne! Felgyorsították az életet, hogy hamarabb letehessék a malteroskanalat. De már mennem kell!

Aladár megpróbálta visszatartani. Lett volna néhány lényegretörő kérdése.

– Egy pillanatra még! Hova tetszik sietni ennyire?

– A díszsírhelyemre. Nem akarom lekésni a temetésemet.

Ezzel a Nagy Öreg végleg eltávozott. Blöki nem állta meg rosszalló megjegyzés nélkül:

– Hogy lehet embereknek ennyire kutyafuttában élni?

Aladárt most már hajtotta a kíváncsiság, hogy minél előbb, minél többet megtudjon a gyorsjáratú bolygó életéről. A Kis Öreget akarta faggatóra fogni. A helyettest azonban már nem találta az államfői fogadóterem előszobájában. Egy vén takarító nénit talált ott csupán. A néne most végezhetett a porszívással. Aladár még elkapta az ajtóban.

– Néni! Hol a Kis öreg?!

A néni a részvét legcsekélyebb jele nélkül a takarítóeszköz teli porfogójára csapott.

– Itt! Most viszem haló porait!

Blöki a vérfagyasztó tréfától olyan méregbe gurult, hogy teljesen megfeledkezve magáról, a legközönségesebb módon megugatta az ellenszenves banyát. Talán még meg is harapta volna, ha gazdija nem türelmetlenkedik:

– Gyere már! Körülszaglászunk a városban. Meg kell tudnom, milyen bűnt követtek el az ősök!

Aladár csak úgy röpült lefelé a palota lépcsőjén. Az utcára érve önkéntelenül is átvette az inkább lótó-futóknak nevezhető járókelők cikázó, kapkodva siető tempóját. Blöki egy darabig lihegve követte, aztán rákiáltott:

– Állj meg! Hova rohansz? Te is megkergültél?

Az asztronauta észbe kapott.

– Tényleg… Hova rohanok? Hál' istennek nekünk van még pár tucat millió évünk!

Most már kényelmesen sétálgatva járták az utakat a rohangászók között.

Egy sportstadion vonta magára figyelmüket. Épp akkor értek oda, mikor két kölyök focicsapat rontott a küzdőtérre, hogy a bíró kapkodó sípjeleire fergeteges iramú mérkőzésbe kezdjen. Blöki lelkesedett a fociért.

– Ifibajnokság! Nézzük meg!

A játék még a sportesemények iránt közömbös űrkapitányt is fellelkesítette:

– Ez igen! Itt hajtanak a fiúk!

A játék valóban egyre gyorsabb és keményebb lett. Szerepet játszott ebben a fejlődésben persze az is, hogy az első félidő ötödik-hatodik percére a kölyökből ifivé erősödött játékosok már a felnőttbajnokság követelményeinek is megfeleltek. Egymás után potyogtak a gólok és a nézők. Sok sportrajongó ugyanis a mérkőzés elején már javakorabelinek számított, így a félidő végét természetesen nem érhette meg.

A rövid szünet után alábbhagyott az iram. A játékosok olyan lomhán ténferegtek a pályán, hogy egy földi, tét nélküli mérkőzésen is megfeleltek volna a várakozásnak. Blöki megkérte gazdiját:

– Légy szíves fütyüld ki a játékosokat az én nevemben is!

– Mit bántod őket? Nem látod, hogy a második félidőre már öregfiúk lettek?

Az űrkapitány már nem akarta tovább nézni a sportveteránok egyre vergődőbb játékát.

A stadionból kikeveredve egy igen forgalmas utcába értek. Ünneplőbe öltözött csoportok rontottak feléjük. Az esküvőre igyekvő gyülekezetet egy művirágokkal díszített robogó nászbérautó ugrasztotta széjjel. Egy fékcsikorgás, és az ifjú pár, loholó meghívottak kíséretében, az oltár elé száguldott.

Blökit nagyon érdekelték az efféle ünnepi események, de mire gazdijával a templom elé kocogott, szomorúan tapasztalta, hogy a megható törzskönyvezési eljárás már véget is ért. A fiatal házasok boldogsága teljes lehetett, mert a szertartás alatt a kis trónörökös is megszületett. A pólyás anyja karján sivalkodott.

A kutya megállapította:

– Rossz a szervezés! Gyerekkocsit is hozhattak volna magukkal.

Jobb áttekintésű gazdija leintette:

– Minek? Mire hazaérnek, a srác már egyedül szalad fel a lépcsőn.

És valóban, a gyerek a templom lépcsőjén már lerúgta magáról a pólyát, és anyja esküvői fátylába kapaszkodva, ügyesen totyogott a nászmenet után.

A környezet-tanulmányút legközelebbi állomása egy gépgyár volt. A látogatók könnyen bejutottak a hatalmas üzem udvarára. Az új portás nem tudta feltartóztatni őket, mert éppen akkor született.

Hatalmas, korszerűnek tűnő erőgépek kerültek le a gyár futószalagjairól. A kész termékek aztán az udvaron át a zúzdába robogtak.

Aladár megdöbbenve nézte az esztelen pusztítást. Felháborodva támadt a munkavezetőre:

– Megőrültek? Mit csinálnak?! Mért zúzzák össze ezeket a szép új masinákat?

Az üzemvezető nem értette a kérdést.

– Mért ne törnénk össze? Hiszen mire elkészülnek, már el is avultak. A mi konstruktőrjeink gyorsan terveznek ám!

A válasz csak részben elégítette ki a kérdezőt. Részletesebb érdeklődésére azonban az üzemvezető már nem adhatott választ, mert egy fiatalabb mérnök erélyesen félrelökte.

– Leváltottak! – sóhajtott panaszosán az idősebb, és elkullogott.

Aladár elébe állt.

– És szó nélkül belenyugszik?! Mért nem megy panaszra az igazgatóhoz?

– Mert mire előadnám panaszomat, éppen elérném a nyugdíjkorhatárt.

A leváltott búsan eltávozott. A helyére állt ifjú titán még vadabb tempóban zúzatta ócskavassá az újnál újabb termékeket.

Aladár ezt már nézni se bírta.

– Én is szeretek mindig újabbat bütykölni, de ami sok, az sok!

Az űrvándorok nyomott kedéllyel folytatták helyismereti körsétájukat. Egy viszonylag csillapodottabb forgalmú téren az operaház épülete érdemelt figyelmet. A nagy látogatottságnak örvendő intézmény a legmodernebb tervek alapján épült. A grandiózus épületet nyilván előre gyártott hatalmas üvegtáblákból szerelték össze, hogy az előadásokra a szabad idővel nem rendelkező lótó-futók is betekintést nyerhessenek.

Az örökösen kíváncsiskodó Blöki erőszakoskodására Aladár is átkukucskált egy pillanatra az üveg dalszínház falán. A karmester éppen akkor szökkent fel a pulpitusra. Intésére felcsendült egy zenekari akkord. Ezt követőleg több énekes rontott a színre. Szerepeltetésük feleslegesnek tűnt, hiszen a mű egyetlen rövid jajkiáltásból állt, melyet a haldokló főhős bocsátott ki magából. Függöny.

Blöki csalódottan kérdezte:

– Ennyi volt az egész?

– Nem elég? Az ilyesmit otthon is hamarabb elintézhetnék! – vélte a botfülű gazdi.

Nem messze az operától csinos iskolaépület állt.

Blöki el akarta kerülni, de a kapitányt érdekelte a rapídiai tanmenet.

A nebulókat jóformán csecsemőkorban íratták be a minden oktatási fokot egybefogó tanintézetbe. A tanítás rendkívül gyors ütemben folyt. Szinte szünet nélkül berregett az óraközi szüneteket jelző csengő. Az egyre növekvő tanulók ki-be rohangáltak az osztálytermekbe. Blöki szónoki kérdésnek szánta:

– Hogy lehet így tanulni?

– Erre magam is kíváncsi vagyok! – És a gazdi már be is nyitott az egyik tanterembe.

Egy pillanat alatt meg lehetett állapítani, hogy Rapídián valóban forradalmi oktatási reformot hajtottak végre. A tanterem nem is emlékeztetett a földi iskolák hagyományos formáira, inkább egy rendkívül tiszta és korszerű borjúnevelő istállóhoz hasonlított. A falra szerelt itatócsapokra tapadó szájjal a nebulók lázasan nyeldekelve szívták magukba a tudományt. A különböző ízesítőkkel fűszerezett szakismereti anyagoldat másodpercek alatt felszívódott a tanulók agysejtjeibe.

Aladár lelkesen magyarázta kutyájának:

– Látod, ilyen suliból én se késnék el. Mennyivel praktikusabb módszer, mint a miénk!

– És otthon is így cumizzák meg a leckét?

– Otthon? Itt a srác reggel nyolckor beiratkozik az első általánosba, és fél kilencre már egyetemi diplomával fut haza!

– Igazad van! Ezek már ballagnak is! – bökött Blöki egy felbokrétázott, lélekszakadva körberohanó csapat felé. A száguldva ballagok csak egy pillanatra álltak meg egy terített asztal előtt, bekaptak egy-egy pirulát, és hazaloholtak. Aladár szemrevételezte az asztalon a maradékot.

– Kalcium, fehérjék, vitaminok. Aha! Ez volt az érettségi bankett!

– Ezért a kajáért még beiratkozni sem érdemes! – állapította meg a haspárti eb.

Az űrkapitány egy percre magára hagyta barátját. Szeretett volna egy tanerővel is találkozni, hogy minél többet megtudjon erről a rokonszenves oktatási rendszerről.

Blöki kihasználta a lehetőséget, hogy gyorsan lefetyelhessen egyet. Gazdijának nem merte gyötrő szomjúságát elpanaszolni, mert tudta, hogy Aladár víz helyett egy kis önuralmat ajánlott volna. Az eltikkadt eb csak úgy találomra megszívta az egyik tananyagoldat-tömlő csapját, így történt, hogy gazdi bőséges felvilágosítást kaphatott helyismeret-vizenyőtől megokosodott kutyájától. Blöki csak úgy köpte:

– Bolygónk átmérője a Nagy Felgyorsulás előtt 12 000 kilométer volt. A Nagy Felgyorsulást előidéző műhibák között elsőrendű szerepet játszik a… a…

– Tovább! Tovább! – buzdította a gazdi.

– Nem megy! – nyögte a kutyus. – Sajnos, e ponton elzárták a tancsapot.

– Nem baj! Ez is valami! Most már legalább van valami elképzelésem. Meg akarom tudni a Nagy Felgyorsulás okát.

– Megmondom én neked! A hajtás! Hajtották ezeket, mint az űzött vadat. Akkor pedig nincs megállás. Nekem elhiheted. Vadhajtásban szakkutya vagyok!

– Én a felgyorsulás fizikai okát kutatom, amitől ennek az eredetileg Föld nagyságú bolygónak keringési ideje így lerövidült.

– Talán valami gép. Olvastam a Vernegyulában, hogy ágyúval akarták megigazítani a Földet.

– De itt nem írók, hanem fizikusok dolgoztak ezen a témán!

Aladár bizonyos szakmai gőgről árulkodó megjegyzése elvette Blöki kedvét a további vitától. Szótlan bandukoltak, míg a várost körülölelő folyóhoz nem értek.

A gondolataiba mélyen elmerült fizikusnak még az sem tűnt fel, hogy az éppen télre fordult időben már a befagyott folyó jegén járnak.

Félúton aztán a tudományos problémák helyett, a hirtelen jött tavaszi olvadás folytán, a zajló folyóba kellett merülnie. A tavaszt követő kivételesen hosszú, majdnem félperces nyár kánikulai heve szerencsére hamarosan langy vizű gázlóvá apasztotta a zöldár örvénylő veszedelmét.

Blöki éhesen, fáradtan, de zokszó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat. Még azt se merte megkérdezni, hogy hová a csudába igyekeznek ezen a folyón túli úttalan, kietlen tájon. Egyszerre csak az álomjárók módjára révetegen bolyongó űrkapitány mintegy hirtelen feleszmélve, élénk figyelemmel nézett körül.

– Oda süss! Egy kialudt vulkán!

– Jó neki! Bár már én is kialudhatnám magam!

Aladár elengedte a füle mellett a hazatérésre irányuló finom célzást, és máris a lehiggadt tűzhányó krátere felé vette az úttalan utat. A csúcsra érve meglepetten látta, hogy a nagyon is szabályos tölcsérforma kráter csak kisöcsikéje számtalan testvérének és távolabbi rokonának. Az egész táj egy nagy kiterjedésű vízmű rendezett, mesterséges kút dombvidékére emlékeztetett.

A jövő nagy fizikusa ösztönösen megérezte, hogy közel jár a Nagy Felgyorsulás titkának felfedezéséhez. Elmélyült töprengéséből a kráter fenekére elkódorgott Blöki kérdése riasztotta fel:

– Te Aladár! Szokott a kialudt vulkán mélyén páncél pinceajtó lenni?

A kapitány egy pillanat alatt ott termett. Az óriási, leplombált pincejárat láttán a felfedezők harsány kiáltását hallatta:

– Heuréka! Megvan! Itt van a kutya elásva!

– Légy szíves, ne! Babonás vagyok!

– A felgyorsulás azért következett be, mert a rapídiaiak összébb tömörítették bolygójukat. Zanzásították.

– Mint a Maikárolyban a fejeket? De hogy?

– Úgy, hogy légüres teret állítottak elő a belsejében. Kiszippantották. Lefogadom, hogy minden kráter mélyén hasonló szippantónyílást takar egy-egy páncélajtó. Érted már a csíziót?

– Értem! – füllentett tudálékos képet vágva a kutya, mert szerette volna megúszni a további részletesebb magyarázatot.

Aladárnak azonban hallgatóság kellett, hogy kiélhesse a bravúros felfedezés örömét.

– Fenét érted, te szamár! Hogy magyarázzam meg neked? Láttál már a tévében műkorcsolyázókat?

– Hajaj! A négy könyökömön jön ki!

– Emlékszel, mikor egy helyben lassan pörögni kezdenek, először széttárt karral…

– Igen.

– Aztán hirtelen behúzzák a karjukat, és akkor mit látsz?

– Én már semmit. Addigra elalszom.

– Azt látod, hogy pörgésük ettől hirtelen felgyorsul. Ugyanilyen jelenség következett be itt is!

– Korcsolyáztak?

A tudós türelmét vesztve legyintett egyet. Különben is most már felfedezésének gyakorlati haszna, a kerge bolygó megfékezésének lehetősége izgatta. A kibelezett égitest kitömése nem okozott volna problémát, hisz a teli autoszifi mérhetetlen mennyiségű, rendkívül nehéz fajsúlyú folyékony antihélium-hypertrofeatum-gázt tartalmazott. A több tonnás, lezárt páncél pinceajtó felemelése viszont megoldhatatlan feladatnak látszott.

Blöki szellemes tanácsa azonban segített. A hirtelen rájuk szakadt csikorgó télben a didergő, elkényeztetett szobakutya felnyöszörgött:

– Csak már olvadna!

– Ez az! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Aladár. – A Gulliverkli sugárfúvókái egy pillanat alatt lekvárrá olvasztják ezt a pléhlemezt!

Most már minden ment, mint a karikacsapás. Az autoszifi vígan sisteregve lövellte Rapídia üreges belsejébe csodatevő tartalmát.

Blöki álmélkodva látta, hogy az égen a nap szétmázolódott, hosszú csíkja egyre rövidül, végül szépen kikerekedik.

– Azannyát! Megállt a nap! Nagy vagy, Mézga Aladár!

Az űrkapitány örömmel fogadta az elragadtatott pajtási elismerést, melyet még egy kéznyújtásnak beillő pacsiadás is megerősített. A rapídiabeliek várható hálaömlengései elől azonban már elmenekült.

Mindenki aludt már, mikor a Gulliverkli tizenegy centire a krétával kijelölt leszállóhelytől szép csendesen tetőt ért. Az űrvándorokat a jól végzett munka, a siker lelki békéje hamar álomba ringatta.

Aladár reggel hét órakor éppen a másik oldalára akart fordulni, de szerető édesanyja úgy kiugrasztotta az ágyból, hogy nyomban Rapídián érezhette magát.

– Ébresztő! Pattanj fel, lustaság! Mozgás, mert megint elkésel!

– Lassan járj, tovább érsz! – bölcselkedett ásítva a legújabb kor Józsuája.

Mézga Géza azonban mit sem tudva napmegállító fia bibliai méretű hőstettéről, mogorván zsörtölődött:

– Csak tudnám, mitől ilyen álmos reggelente ez a kölök, mikor egész éjjel alszik; mint a mormota!

Az ökörcsíny utca ellen nem lehet panasz. Ez a csendes, jelentéktelen kis mellékutca sosem szerepelt a nyilvánosság előtt. Nem okozott botrányt talponállóival, bűnügyi krónikákban nem találkozhattunk nevével. Senki sem gondolta volna, hogy ebben a békés utcában, pontosabban a 3/b számú házban hetek óta milyen ádáz csatározások dúltak.

Az ellenségeskedéseket a ház tatarozásának munkálatai váltották ki. A részleges födémcserével egybekötött felújítás kezdete óta a hitvány önérdek egymás ellen uszította a lakókat.

Mindenki a saját portája körüli javítgatás, csinosítás ütemét sürgette.

A harci cselekmények néhány asszony tányéraknacsatájával kezdődtek. Az egymáshoz vagdosott tányérok repeszeitől megsértett házmesterné aztán rézmozsárágyúját is bevetette. A negyedik emeleti munkálatok közben állandó légiriadót kellett elrendelni a harmadikon, mert egy bombaötlettel a fentiek egyszerűen ledobálták a levert vakolatot. Nemsoká a vegyi háború is kitört: vad küzdelem, hogy kinél, mikor, meddig zárják el a gázt.

Egy ideig úgy tűnt, hogy ebben a mindenki mindenki elleni harcban csak átmeneti laza szövetségeket lehet kötni, világosan felismerhető csatarend, egységes frontszakasz ki sem alakulhat. Később jóformán minden különösebb kémtevékenység, titkos tárgyalások, zugkülönbékék nélkül kialakult a két igazi ellentábor: az egész ház – Mézgáék ellen.

Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy ebben a háborúban a jog és az igazság Mézgáék oldalán állt. Igaz ugyan, hogy Paula asszony a harácsolók mohóságával próbálta a munkaerők zömét saját lakása felé terelni; az sem tagadható, hogy egyik éjjel Mézga Géza felesége parancsára egy vödör meszet és több marék homokot elcsent a közösből, de azt mindenkinek el kellett volna ismernie, hogy az egész tatarozás tulajdonképpen a Mézga családnak köszönhető. Hát nem Aladár robbantási kísérletei repesztették meg a födémelemeket? Hát nem Kriszta szénrajzai mocskolták össze a lépcsőház falait? Mikor lett volna tatarozás az Ökörcsíny utca 3/b-ben, ha Mézga Géza nem felejtette volna nyitva három ízben is a fürdőkád csapját, hogy a kellő beázások létrejöjjenek?

A lakók ezeket a hősi erőfeszítéseket nem méltányolták. Máris hadvezér stratégiai elképzelései alapján borravalók és egyéb hadizsákmányok juttatásával maguk mellé állították az építők derékhadát.

Paula asszony küzdött a túlerő ellen, mint egy anyatigris, Máris doktor hadicsele azonban őt is csapdába ejtette.

A lapos tető újraszigetelésének megkezdése előtti napon a fondorlatos pszichológus zseniális haditervet eszelt ki. Attól tartva, hogy Mézgáék éjnek évadján megdézsmálják a bitument és a kátránypapírt, hogy konyhájukat azzal orvul kitapétázzák, elhatározta, hogy a veszedelmes családot két hétre eltávolítja a házból. Tervének sikeres végrehajtása érdekében felöltötte hát legnyájasabb ábrázatát, és becsöngetett ellenségéhez.

– Mi szél hozta hozzánk? – fogadta a látogatót szívességet színlelve a ház asszonya.

– Szeretnék a sok kopácsolással járó tetőfedő munkálatok idejére egy kis kikapcsolódást biztosítani maguknak – felelte a szemforgató doktor. – Ezennel szeretettel felajánlom e célra balatonszöszmöszi parti nyári lakomat.

A váratlan ajánlatot néhány pillanatnyi értetlen csend fogadta. Paula asszony egyszerűen nem akart hinni a fülének. Mézga Géza viszont képzelete egyetlen bakugrásával a parton termett, és egy tízkilós tükörpontyban bámulta saját jövendőbeli horgászdicsőségét. A népiesen halpénznek nevezett pikkelyekről azonban már az anyagiak jutottak eszébe. Félve kérdezte meg:

– És… és mennyire sújtana ez minket anyagilag? Mert csak ennek alapján tudok dönteni.

– Egy vasat sem fogadok el!

– Döntöttél, Géza! – jelentette ki megfellebbezhetetlenül a kedvező árajánlat hallatára a takarékos háziasszony. Akár holnap indulhatunk!

Máris doktor a siker szédületében kínálás nélkül is helyet foglalt, hogy készséges utazási és helyismereti felvilágosításokkal szolgáljon.

Paula asszony beszólította a gyerekeket, mert úgy érezte, hogy az egész család szellemi kapacitása szükséges a tudnivalók megjegyzéséhez. Sugalmazására Kriszta szépen dekorált, friss sütetű piskótatekercseket hozott be.

A pszichológus nem kínáltatta magát, és nagyokat nyeldekelve a tárgyra tért.

– Nos, mint mondottam, bérmentve igénybe vehetik szöszmöszi villámat.

– És milyen arra a haljárás? – kérdezte mohón a családfő.

– Bő! A halak a házhoz járnak.

A fellelkesült házigazda a vendég elé tolta a tálat.

– Tessék! Vegyen még!

– Jó ropogósra van sütve! – állapította meg nyögve-nyelve a doktor.

A feltűnően unatkozó Aladár réveteg tekintete ekkor a tálra tévedt. Méltatlankodva kiáltott fel:

– Hé! A pliocén korbeli csigagyűjteményem!

Paula asszony csak most nézte meg közelebbről Kriszta tálalási remekelését. Azt kellett látnia, hogy a háztartás dolgaiban kissé szabados gondolkodású leányka a piskótatekercs köré rozzant csigaházakból rakott dísznek szánt körítést.

– Kriszta! Megőrültél?! – érdeklődött a mama.

– Mért? Nem jól díszíti a tálat? Ez is tekercs, mint a piskóta…

– Elnézést – hebegte zavartan a háziasszony –, azt sütötte az én Krisztám, amelyikben lekvár van.

– Szabadna akkor inkább mégis a csigánál maradnom? – rosszmájúskodott a látogató.

Az üdültetési akció lebonyolítása a továbbiakban szinte zökkenőmentesen sikerült. Mézgáék másnap estefelé megérkeztek a balatonszöszmöszi partra. Máris doktor pontos helyrajzi leírása alapján nem volt nehéz a szöszmöszi Sügér sétánynak elkeresztelt partszakaszt megtalálni. Igaz ugyan, hogy az útkeresés első órájában Mézga Géza következetesen a Süllő dűlő után érdeklődött a járókelőktől, de aztán rádöbbent, hogy nem az illetékes halfajtára emlékezett. Végre megtalálták az elég ügyesen rejtekező, kissé nagyképűen sétánynak előléptetett ösvényt, ahol a leírás alapján Mézga Géza csakhamar felismerte a csinos Máris-villát.

A család tehát ott állhatott a Két Hét Mennyország kapujában. Elég soká állhatott ott, mert még a kertkaput sem lehetett egykönnyen kinyitni.

– Ezek a kulcsok sajnos túlságosan hajlékonyak – állapította meg a családfő, amikor a márisi kulcscsomó harmadik darabja is elgörbült az erőltetéstől.

– Ez a körtefejű Máris biztos a pesti lakáskulcsait nyomta ide – vélte Kriszta.

A helyzet kulcsa természetesen megint Aladár kezében volt. Megunva apja sikertelen próbálkozásait, előkapott a zsebéből egy darab drótot, és a kapu nyomban engedelmesen kitárult. A rögtönzött tolvajkulcs és egy csavarhúzó együttes alkalmazása a lelakatolt ház bejárati ajtaját is hamar kapitulálásra kényszerítette.

A pszichológia szerény jövedelmű tanárának nyaralója igazán minden igényt kielégíthetett. A gazdagon berendezett három szoba pazarló bőségről tanúskodott. Paula asszony hálatelt szívvel meg is jegyezte:

– És még azt mondják, hogy egy tanár csak krétát lophat!

Kriszta megtoldotta:

– Másodállásban biztos leánykereskedői Jaj nekem!

– Ne félj! Ütődött áruval akkor sem foglalkozik – nyugtatta meg nővérkéjéi Aladár.

Sötét este lett már, mire Paula asszony vezényszavai nyomán a család megfelelően elrendezkedett. Mézga Géza buzgón segédkezett az ágyazásban, hogy a szunyókáló család el ne riassza azt a tíz kilón felüli harcsát, melyet kezdeti zsákmányként kifogni szándékozott.

– A béke szigetel – sóhajtott fel mélyeket lélegezve a vaksötét, néptelen parton a legendás hírű horgász. Egy termetes gilisztával felcsalizta horgát, mely a jól célzott dobás után fennakadt a part menti fűzfán. “Olyan messzire dobtam, hogy a csobbanás ide se hallatszott" – állapította meg elégedetten a kocapecás.

A halak réme egy ideig éberen fülelt, felberreg-e végre a megrabolt orsó, aztán arra riadt fel álmából, hogy a feje felett egy őrült tűzcsóva az égre tör.

– Ez a Máris elfelejtette közölni, hogy a kertben tűzijáték is van – motyogta magában, majd élénken figyelve újra elszundikált.

Az űrkalandorok első házon kívüli startja nem sikerült kifogástalanul. A hajtómű fúvókái indulás előtt a kertben néhány tücsköt-bogarat szippantottak fel, így az első tizenkétmillió kilométernyi utat dugulások okozta zökkenők zavarták meg. Úticéljuk, a Kulimász csillagkép szerencsére elég távol volt ahhoz, hogy a hajtómű addigra az utolsó cserebogárpondrót is kifújja magából.

Aladár megint csak találomra célzott meg egyet a Kulimász csinos bolygói közül. A leszállást végző automatika kifogástalanul működött. Az utolsó tízezer méteren a Gulliverkli mégis többször megbillent, titokzatos eredetű légörvényekbe került. A landolás után könnyen meg lehetett érteni a billegő hánykolódás okát.

A bolygó egész területén, vizein és légterében ugyanis lövedékbecsapódások, torkolattüzek, füstbombák jelezték, hogy az égitest totális háború szenvedéseit nyögi.

Blöki a kiszálláskor még a verkli lépcsőjén okos tanáccsal szolgált:

– Szerintem jobb, ha még szétlövetésünk előtt visszaosonunk a szöszmöszi partra.

Aladár egyetértett volna békeszerető kutyájával, de több légpárnatalpas légelhárító üteg közeledése meggyőzte arról, hogy elstartolási kísérlete nem lenne eredményes.

A Gulliverklibe riadtan visszahúzódó űrkalandorok úgy ítélték meg, hogy csúzlival nem vehetik fel a harcot a száguldva közelítő harckocsiezred ellen.

– Add meg magunkat! – rimánkodott gazdijának a reszkető kutya.

– Ahhoz egy fehér zászló kéne! De még egy zsebkendőm sincs, amit lengethetnénk…

Blöki ismét bebizonyította, hogy ha rettegni kell, helyén van a szíve. Kidugta a verkli kémlelőnyílásán fehér farkincáját, és zászló stílusban jó párszor megcsóválta.

Az eredmény még Aladárt is meglepte. Harsány megafonhang rövid parancsot közölt:

– Százhetvennégyezer-hatszázhuszonkilencedik napiparancs! – Hadifoglyok! Haladéktalanul helyezkedjetek el az SZB-13 jelzésű harckocsin. Ypszilon tábornagy.

Az űrkapitány még széttekintett kedvelt járműve kabinjában, hogy legalább egy-egy búcsúpillantást vethessen a szívéhez nőtt berendezési tárgyakra. Szerencsére a műszerfaltól kissé hosszabban búcsúzkodott, s így észrevette, hogy a sugárzásmérő berendezés mutatója túllendült a halálfejen, mellyel a Nagy Konstruktőr egyszerűség kedvéért a tűrés felső határát jelezte. Aladár természetesen ilyen eshetőségre is felkészült, sőt Blöki számára is készített nemrégiben megfelelő védőöltözéket. Előkapta hát az űrkutyaruhát:

– Én ugyan utálom az öltöztetett piperekutyákat, de azért ezt vedd fel! Kicsit túl halálos a sugárveszély!

Blöki nem ellenkezett, de az idétlen öltözéket nagyon kényelmetlennek találta.

– Hogy fogok én ebben a védőhacukában vakaródzni?

– Sehogy. Állítólag nem is illik.

A türelmetlen vezérharckocsi három riasztólövést adott le. A hadifoglyok nem húzhatták tovább az időt. Aladár hóna alá kapta Blökit, és felmászott az SZB-13-35 tetejére. A harckocsisor erre megfordult, és tekintélyes iramban megindult az utasok számára ismeretlen tábornagyi főhadiszállás felé.

Az utazás nem volt kellemesnek mondható. Sűrű golyózápor, kellemetlenkedő aknabecsapódások és hiperszónikus vadászbombázók szűnni nem akaró támadásai tették emlékezetessé a rommá lőtt városok és kiégett falvak közt vezető utat. Az SZB-13-35 végre egy hegybe vájt! alagútba kanyarodott, ahol egy éles forduló után megállt Ypszilon tábornagy óriásbarlang nagyságú főóvóhely-szállásán.

Aladárnak már útközben is feltűnt, hogy sehol sem találkoztak katonákkal. A tankokat is robotradarok vezették. Még jobban csodálkozott azonban azon, hogy a tábornagy körül sincs lázas sürgés-forgás, futárok és vezérkariak pattogó sokasága. A legkülönösebbnek mégis azt találta, hogy a vén, ápolatlan külsejű, csenevész hadvezér egy üvegbura alatt fekszik, olyan egykedvűen, mint egy elaggott koraszülött.

Kellő ideig tartó csodálkozás után a fogoly kapitány valami katonás jelentkezésféle megfogalmazásán kezdett gondolkozni, de egy jónapotnál tovább nem jutott. Ypszilon tábornok ugyanis megszólalt:

– Alázatosan jelentem magamnak Főhadiszállásomra. Az ismeretlennek álcázott röpharcieszközön felséglégterembe behatolt ellenséges dandáregyént parancsomra foglyul ejtettem. Vele együtt egy aknahordásra alkalmas hadtápebet is zsákmányoltam. Javaslatomra elrendelem magamnak a fogoly kihallgatását. Végeztem!

Ypszilon tábornagy jelentése nyomán Aladár két fontos adathoz jutott. Sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hogy a hadvezér nem normális. Joggal következtethetett a jelentésből arra is, hogy a tábornagy régóta egyedül van, különben mért jelentetne magának magával. Az űrkapitány most már a két hasznos megállapításhoz igazította magatartását. Katonás tartást erőltetett magára, és egyenrangú tárgyalófelet játszva, a vezéri inkubátorhoz lépett. Hangjának is marcona hadfi-színezetet igyekezett adni:

– Üdv a hős tábornagynak! Örülök, hogy megismerhettem a híres hadvezér urat. Aladár űrfőkapitány vagyok. Ez itt a kozmoszsegédtisztem…

– Blöki! A földi hadsintérről – mutatkozott be némi nyelvbotlással a rangos eb.

Ypszilon tábornagyot meglepte foglyainak magabiztos fellépése. Nem ismerte ugyan az említett rendfokozatokat, de jó hangzásúaknak találta. Mivel pedig a gyors elhatározások embere volt, új napiparancsot tett közzé:

– Százhetvennégyezer-hatszázharmincadik ünnepi dísznapiparancs, Tábornagy! Elrendelem hadifoglyaim szabadon bocsátását, és javaslom, hogy azonnali hatállyal kezdjek velük szövetségi és együttműködési tárgyalásokat. Előre a végső győzelemig! Éljek! Végeztem!

Aladár nem zárkózhatott el a tárgyalások elől. A hadakozást egyetlen porcikája se kívánta ugyan, de az nagyon is érdekelte, ki ellen és mért harcol Ypszilon tábornagy ügyesen rejtőző serege. Kérdésére meg is kapta a szükséges felvilágosításokat. Az eszelős tábornagy csak katonául tudott, de Aladárnak így is sikerült szavaiból a lényeget kihámoznia.

Megtudta, hogy ezen a Szuperbellum nevű bolygón már 364 esztendeje szakadatlanul dúl a totális háború. A szemben álló felek a legmodernebb haditechnika alkalmazásával kölcsönösen az utolsó szál közlegényig megsemmisítették egymás hadseregét. Már csak a két hadvezér, Ypszilon tábornagy és ikerlombiktestvére, Z ellentábornagy hadakozik egymással, robotpilótás légierő és radarvezérlésű földi tüzérség szüntelen bevetésével.

Blökit az évszázados viszály oka is érdekelte. Ez irányú kérdése egy kicsit civil szabásúra sikerült:

– És mért tetszenek a testvérkével mérgesnek lenni egymásra? – A tábornagy szakszerűen felelt:

– A háború kitörésének okát homály fedi, mivel haditudósítóink és történészeink már régen megérdemelt tömegsírjaikban pihennek. De az ok mellőzhető. A háború elkerülhetetlen, különben túlszaporodik a népesség!

Aladár megállapította, hogy a háború elérte célját. Szuperbellum túlnépesedésétől a jelek szerint nem kell már tartani. Óvakodott persze attól, hogy ezt a nézetét ki is fejtse a hibbant lombiktábornagy előtt. Kötelességének érezte azonban, hogy megkíséreljen békét közvetíteni a küzdő felek között.

Aladár már az első óvatos próbálkozás után világosan látta, hogy békeangyal szerepére itt hiába óhajt vállalkozni. Ypszilon tábornagy ugyanis parancsot adott magának Z ellentábornagy fizikai megsemmisítésére, és mint vérbeli katona, a kapott parancs megtagadására még csak gondolni sem akart.

Az űrkapitány bosszantóan kényelmetlennek látta helyzetét. A fegyvernyugvást ugyanis nem minden önérdek nélkül óhajtotta. A kinti eszeveszett tűzharcban, a fejlett légelhárító tüzérség szüntelen tevékenysége közben, meg sem kísérelhette a hazatérést. Tudta már, hogy csak valami ravasz hadicsellel vághatja ki magát a kutyaszorítóból.

Szerencsére Z ellentábornagy hadigépezetének minden fronton megindult heves támadása egy kis gondolkodási időhöz juttatta barátunkat. Ypszilon tábornagy kénytelen volt félbeszakítani az ígéretes szövetségi tárgyalásokat, mert minden figyelmét a védekezésre és ellentmondásra kellett összpontosítania. Pattogtak kemény vezényszavai:

– Dongófészek, riadó! Titánosztag, össztűz! Gigász anyaléghajó radarkapitánya nagykeresztszalagpánt-renddel kitüntetve!

Az összecsapás ádáz lehetett. Még a szerencsés főóvó-helyszállás is öt találatot kapott. A hatalmas robbanások döreje alatt a két űrkalandor a lehallgatás veszélye nélkül tanakodhatott. Blöki vetette fel a leglényegesebb kérdést:

– Te szeretsz hősi halott lenni?

– Ezekért? Még hadirokkant se! Csak szökevény!

– Akkor mért nem találsz ki valamit?

– Mert folyton lüke kérdésekkel zavarsz.

A segédtiszt erre szolgálatkészen elnémult. Lapos oldalpislantásokkal leste a kapitány arcát, nem simítja-e ki a gond redőit egy jó mentő ötlet.

A harc hevessége lassan csillapodni kezdett. A szokásos méretűvé csappant haditevékenység visszaálltával Ypszilon tábornagy újra felvette a tárgyalások fonalát.

– Azt akarom, hű fegyvertársam, hogy hatolj be Z ellentábornagyhoz, és semmisítsd meg!

– Nagyon szívesen! Ezen ne múljék! – kedélyeskedett váratlanul Aladár. Blöki éppen tiltakozni akart, a gazdikapitány azonban titkos kacsintással tudtára adta, hogy csak cselből vállalkozik az oktalan haditettre.

Ypszilon tábornagy nem tudta leplezni örömét:

– Ha sikeresen lemészárolod, előléptetlek, mivé is? Előléptetlek a teljes 2. Hadseregemmé!

– Köszönöm! Mikor indulhatok?

– Most! – És a tábornagy parancsára Ypszilon előállította az SZB-13-35 páncélosdandárt.

– Ha az ellenség mindennemű harci tevékenysége hirtelen megszűnik, azt jelenti, hogy végeztem Z ellentábornaggyal! – közölte katonásan a reménybeli 2. Hadsereg. Majd hozzátette: – Javaslom, hogy az ellenséges hadmozdulatok megszűnése után a mi fegyvereinknek is nyugvási díszparancs adassék, nehogy visszatérésemkor saját tüzérségi tűzünk áldozatául essem.

Ypszilon tábornagy biztosította szövetségesét teljes egyetértéséről, ígéretet tett, hogy saját haderőit mindaddig tartalék állományba helyezi, míg sikerül valahonnét új ellenséget szereznie.

A kirobogó SZB-13-ason ülve a fellelkesült hadsegéd még egy tisztelgéssel is kísérletezett, mivel azonban katonai idomításban nem részesült, majdnem a légpárnatalp alá szalutálta magát.

Z ellentábornagy felségterületének határán az űrhajósok leléptek az SZB-13-asról, és gyalog indultak az ellenséges főhadiszállás felé. Természetesen itt is azonnal fogságba estek.

Z ellentábornagy nemhiába volt ikerlombiktestvére ellenségének. Az első pillantásra meg lehetett állapítani a megtévesztő hasonlóságon túl azt is, hogy mindketten a közös búramama vonásait örökölték. Aladár nyomban megállapíthatta, hogy jól számított. A hasonlóan agyalágyult hadvezérrel könnyű lesz az ellenséges oldalon megkötött szövetséghez hasonló katonai együttműködésre szerződnie.

Z ellentábornagy már éppen be akarta vetni a szuper-piócát, az egész bolygót elpusztító csodafegyvert, mikor Aladár megtette szövetségi ajánlatát.

Az ellentábornagy erre rövid haditanács után eltekintett a szuperpióca bevetésétől, mert helyesebbnek találta, ha önmaga elpusztítása nélkül tudja ellenségét megsemmisíteni. Lelkesen buzdította fegyvertársát:

– Öld meg Ypszilont! Támadás! Szent cél! Győzelem! Dicsőség! Előléptetlek az egész légierővé!

– Máris légierőnek tekinthetem magam! Ypszilon tábornagy főóvóhelyszállásán ugyanis időzített tányéraknát helyeztem a vezérbúra alá! – közölte diadalmas álhírét a kétkulacsos szövetséges.

Z ellentábornagy hitetlenkedve bámult légierejére:

– Hogyan lehetséges, hogy Ypszilon defenzív radarosztálya azt nem vette észre?

– Úgy, hogy a tányérakna a segédtisztem itatóedényének volt álcázva.

– Segédtisztedet előléptetem vezérkari ébredéssé! És mikor robban az akna?

Aladár megnézte karóráját, mely rugó híján hajszálpontosan kifosztásának idejét mutatta:

– Pontosan 59 másodperc múlva. Ha beszüntetjük harci tevékenységünket, észlelhetjük, hogy az ellenséges támadások is véget érnek. Új bevetési parancsokat a felrobbant hadvezetés már nem osztogathat!

Z ellentábornagy alig győzte kivárni a megsemmisítő győzelem boldog pillanatát. A jelzett időben megparancsolta magának hadmozdulatainak azonnali berekesztését. Abban a pillanatban, amint Z ütegei elhallgattak, megbénult Ypszilon egész hadigépezete is. A két kibékíthetetlen ellenség egyszerre üvöltötte világgá diadalát:

– Hurrá! Győztem! Enyém a dicsőség!

Aladár mindkét szövetségesét meghagyta a megsemmisítő győzelem boldog tudatában. Neki csak az volt fontos, hogy a hadicsellel kivívott fegyvernyugvás idején veszélytelenül hazastartolhasson.

A hazafelé vezető úton Blöki számos kérdéssel zaklatta a szuperbellumi tapasztalatokon elgondolkodó űrkapitányt:

– Te! Odalenn is megtarthatjuk a rangunkat?… Mi lesz, ha a hadviselők észreveszik, hogy nem haltak meg?… Gondoltad volna, hogy egy háborúban is lehet X-re tippelni?

Aladár nem felelt az oktalan kérdésekre. Hallani sem akart a háborúról. Szívből örült, hogy lenn a Földön a békés szöszmöszi part várja.

A jól sikerült landolás után ijedt gyorsasággal kellett tokjába gyömöszölnie Gulliverklijét. A Máris-villából ugyanis csendes szuszogás helyett vad csatakiáltások zaja csapódott ki!

– Rendőrség! Rabló!

– Kifelé, piszok besurranok!

Aladár az ablakhoz ugrott. A hálóruhás család egy kofferokkal felszerelt idegennel hadakozott. A betolakodó most Mézga Gézára támadt:

– Ki az egész pereputtyal! Indíts, puffancs, mert beverem a fejed!

– Hallja! Ha nem hagyja abba a fenyegetőzést, magára uszítom a feleségemet!

A megfélemlíthetetlen idegen tovább kakaskodott:

– Kihívom az egész megyei rendőrkirendeltséget!

Paula asszony rásivalkodott:

– A maga szemétdombján kukorékoljon, ne itt, a Máris-lakban!

– Doktor Máris? Az a kákabélű az Ökörcsíny utcából?

– A barátunk! Két hétre kölcsönadta a nyaralóját!

– Ó! Hát szabad ilyeneknek egyáltalán nyaralni? Jóemberek! A Máris-kuckó ott lapul száz méterre a nádasnál.

Paula asszony szeretett férjéhez fordult. Tekintete vészeset villant. Látszott, hogy valami retteneteset, valami megalázót akar mondani:

– Géééza!

Nevezett mélán lehorgasztotta fejét.

– Már a kulcsoknál gyanús volt nekem a dolog…

Az átköltözés nem ment könnyen a sötét éjszakában.

A nagyzási hóbortba esett mellékhelyiségnek tűnő Márislak egyetlen kamrácskájában nehezen tudta magát kényelembe tenni a család. A házastársak rendezkedés közben úgy elbeszélgettek, hogy a társalgás többször is majdnem tettlegessé fajult.

Aladár nem kívánt részt venni a családi háborúban. Engedélyt kért, hogy a kerti lócán alhasson.

– Nem! – dörögte Paula asszony. – Gyereknek éjjel az anyja mellett a helye!

Paula asszonynak sikerült végre nyáját asztalhoz terelnie. Aladár, a fekete bárány csak háromszori erélyes felszólításra kászálódott ki a vacsorához. Igaz ugyan, hogy akkor elsőnek akart hozzálátni. Talán azért, hogy mielőbb túlessen rajta. Első próbálkozását nem koronázta siker. Amint a kenyérkosárba markolt, apja a kezére koppintott.

– Ne nyúlj a kenyérhez!

– Mért? Ráz?

– Milyen a mancsod? Ha tegnap nézted volna a tévét, tudnád, hogy már az ókori görög állampolgárok is alkalmaztak kézmosó kancsót lakomáik alkalmával.

Paula asszony is részt kért a gyermeknevelésből:

– Ilyen kezekkel csak egy idomítatlan pávián eszik.

– De az evőeszköz nélkül. Én viszont késsel és villával. Ezek, remélem, viszonylag tiszták.

E megjegyzéssel Krisztát érte sérelem.

– Ezzel a késsel operálni is lehetne, fiam! Én mosogattam!

– Akkor legfeljebb bonckésnek jó!

– Émelyítőén ízléstelen vicceid vannak! – finnyáskodott a családanya.

A zord atya még megtoldotta:

– Siralmasak! A viselkedésed eléggé tűrhetetlen! Mi lesz veled, ha egyszer kultúremberek közé kerülsz?!

Aladár kiment a fürdőszobába, hogy lemossa kezéről a szigetelőszalag ragacsos nyomait. Úgy találta, hogy még kezet mosni is jobb, mint szülői intelmekben részesülni. Nem tudta a lélektanban járatlan ifjú, hogy egyetlen szülői intelem rendszerint a nevelési inger láncreakcióját szüli. Amint visszaült az asztalhoz, már kapta is a következő adagot. Apja jobb híján a testtartását kifogásolta:

– Hogy ülsz azon a széken? Úgy tartod magad, mint egy… egy…

– Gümőkóros teve – egészítette ki készségesen a hasonlatot Kriszta.

– Kriszta! Senki sem kérdezett! – terjesztette ki az agresszív szülői szigort leányára is az anya.

– Csak segíteni akartam apucinak. Aladár nővérkéjéhez intézett rövid szózata csak tovább borzolta a kedélyeket:

– Akkor viszonzásul kérd meg apucit, hogy legközelebb ő csinálja meg a matekpéldádat. Majd kivesz rá kéthavi fizetés nélküli szabadságot.

A sértett felcsattant:

– Aladár!

– Jelen!

– Szemtelenségednél már csak a pimaszságod nagyobb!

A dráma a csúcspont felé közeledett. Paula asszony következett:

– És ne csámcsogj! Tele pofával csak a teljesen neveletlen ősemberek szoktak zabálni!

Kriszta sem akart kimaradni az általános offenzívából:

– Oda nézz! Ez az abszolút postás! Még az ingét is lepecsételi!

Az atya még jobban felbőszült e malacság láttán:

– Vályúból kéne téged etetni!

Aladár belátta, hogy az eperdzsem nem maradhat korlátlan ideig a hálóingén, ezért lenyalta az ízletes pacnit.

Erre anyjával kellett összecsapnia.

– Mit csinálsz? Egy kulturált ember nem vesz mosatlan fehérneműt a szájába!

– Mosatlan? Alig egy hónapja, hogy kimostad!

Mézga Géza nagyot csapott az asztalra.

– Elég! Betelt a pohár! Takarodj a szobádba!

Aladárnak ilyesmit kétszer se kellett mondani. Némán kelt fel az asztaltól. Apja parancsa azonban végül is szóra bírta:

– És légy szíves, köszönd meg a vacsorát!

– Köszönöm szépen az ilyen vacsorát!

Blöki a háziúr széke mellett ült. Az illemtanóra rendkívül bosszantotta. A kiselőadások és rendreutasítások ugyanis aggasztóan késleltették az apai tányéron illatozó füstölt sertéscsülök kutyakész állapotra való lerágását. A csontvárományost Aladár távozása súlyos probléma elé állította. Szabad-e gazdija elvonulása után tovább is csülökközelben maradnia, vagy éhesen is követnie kell a számkivetettet? Végül is döntött.

– A csontot hozzák utánam! – mondta, majd rádöbbenve, hogy elszólta magát, rémülten berohant Aladár után.

A kutya szemtelen követelőzésére az asztalnál ülők meglepetten összenéztek, de senki sem mert megjegyzést fűzni az esethez. Mindhárman felzaklatott idegrendszerük rakoncátlankodásának vélték a hallottakat. Mézga Géza el is határozta, hogy másnap felkeresi a körzeti orvosi rendelőt, és kér valami port vagy gyógyfüvet hallucinálás ellen.

Aladár sötét gondolatokba merülve ült az ágyán. Vad szökési terveket forgatott a fejében. Elhatározta, hogy a csavargók világmozgalmához csatlakozik. Tarisznyát kap a vállára, és szakítva a civilizáció kétes értékű kényelmével, beáll a céltalanul ténfergő szakállasok seregébe. Tervének azonnali végrehajtásától két meggondolás tartotta vissza. Az egyik, hogy egyelőre még nem állt módjában szakállt növeszteni, a másik, hogy várótermekben és közterek padjain nem tudná elkészíteni elektromos autóbuszjegy-lyukasztó készülékének prototípusát.

Blöki hangulata sem volt a legrózsásabb. Heves érzelmi kitöréseket vagy legalább egy jókora dicséretet várt csontáldozattal bizonyított hűségéért, és még csak egy elismerő pillantásban sem részesült. A csont helyett egy darabig magát rágta, aztán nem tudta tovább féken tartani indulatait.

– Hogy jövök én ahhoz, hogy otthagyjam a legízesebb cubákot, mert te mimózáskodsz! Különben is mit berzenkedsz! Mit szóljak akkor én? Engem tettleg oktattak hónapokig, amíg szobatiszta lettem.

– Hát én pedig söprök innét, mielőtt hülyére nevelnének!

Aladár már elő is rántotta az ágy alól űrhangszerét, hogy legalább néhány fényévnyi időre elmenekülhessen az újabb kioktatások veszélye elől. Blöki megpróbálta visszatartani: – Várd meg, amíg elteszik magukat holnapra. Meglátnak!

– Lássanak! Majd azt hiszik, hogy illemből megyek valami félreeső helyre hegedülni.

– Ilyen felhergelt állapotban nem lehet űrhajókázni… Nem szólva arról, hogy még a gyomrom is korog…

– Akkor maradj itthon, és ha jóllaktál, lődd fel magad utánam!

– Nálad nem könnyű hű ebnek lenni!

A család még a konyhában szorgoskodott, hogy közös igyekezettel mielőbb elmosogassanak. Aladárnak így nem kellett a nyaktörő kéményseprőlétrán a starthelyre másznia.

Aladár startja minden eddiginél jobban sikerült. Olyan nagy volt a kapitányban a mehetnék, hogy ügyet sem vetett az űrmatróz nyafogására:

– Aladár, ne loholj ennyire! Ne őrülj meg, száguldj egy kicsit lassabban!

Aladár a maximális sebességre kapcsolt.

– Látni se akarom a Földet!

A Gulliverklire akkora nyomás nehezedett, hogy Blöki biztonsági öve, mint egy túlfeszített húr, elpattant. Szegény kutyus a falnak repült, majd szédelegve lebegett gazdija feje felett.

– Látod, milyen vagy!

– Fáj valamid?

– Úgy érzem magam, mint akit ledaráltak fasirtnak.

– Erősebb anyagból csinálom az új övet.

– Talán kutyabőrből… ha már úgyis vásárra viszed a bőrömet.

Míg így elcsevegett a két űrbajtárs, egy okvetetlenkedő égitest állt Gulliverkli elé. A jármű erre kicsit önállósította magát. A vészelhárító blokkolt, és átdobta az automatikát az új helyzetnek megfelelő programra. Az űrhajó így szerencsésen ráállt az útját álló bolygó körüli optimális keringési pályára.

Az átállás persze nem ment zökkenőmentesen. A kapitány is vetett egy látványos hátrabukfencet, és csak nehezen sikerült abból egy előreszaltóval végre egyenesbe kerülnie. Felsóhajtott:

– Jó, hogy ezt megúsztuk szárazon!

– Szárazon? – szégyenkezett a szobatisztaságra kényes kutya. – Hol vagyunk tulajdonképpen?

– Hát most én sem tudnám megadni a címünket… Valami kisebb bolygó körül bolyongunk.

A kapitány kitekintett a kémlelőnyíláson. Meglepetten kiáltott fel:

– Jé! Ez olyan, mint a Föld! Annyira olyan, hogy az is. Annak ellenére, hogy ez lehetetlen.

– Biztos a műszerek is megszédültek a bukfenctől.

Aladár kénytelen volt belátni, hogy takarodót kell fújnia.

– Egy kicsit sok volt a jóból! Legközelebb jobban odafigyelek, ha maximális adag kakaót adok a márkának. Most se műszer, se biztonsági öv. Hazamegyünk… Ránk fér egy kis nagyjavítás.

– Gyerünk! Irány a maradék vacsorám!

– Remélem, a programvezérlés még működik. Nem szeretnék a tévétorony tetején landolni.

– Hát ne is! Ha már a tévébe kerülök, nem adáshiba akarok lenni.

Aladár betáplálta a leszállás adatait. A hajó szépecskén ereszkedett alább. A földrészek körvonalai már csinosan kirajzolódtak, de valami mégis nyugtalanította a kapitányt. Különösnek találta, hogy egyetlen műholddal sem találkoznak, és az éterben sem tombol a szokásos rádióhullám-szökőár. Blökit ültette a műszerek mellé, és a kémlelőablakhoz sietett.

– Nem értem! Minden sötét! Magasság?

Blöki könnyedén leolvasta:

– Négy három nullával.

– Nem értem, nem értem! Az ég felhőtlen. Országos rövidzárlat lenne? Koordináták? Nem hallod? Olvasd le a koordinátákat!

– Az a zöld fényű bigyó?

– Az! Gyerünk!

– Muszáj? Szóval… tizenkilenc, kis nulla fent, három, felcsúszott vessző keleti hosszúság… tizenkét izé és harminc olyan… északi szélesség.

– Ez pedig körülbelül pontos! Magasság?

– Összement. Már csak egy három nullával.

– Afene!

A kapitány visszaszökkent a műszerfalhoz, és a matrózt küldte kukucskálni.

– Vakkants, hogy mit látsz!

– Semmit látok! Látom a semmit… Sötét semmi… semmilyen semmi…

– Ne fáraszd magad. Már leparkoltunk.

A Gulliverkli még akkorát se zökkent a Föld színén, mint egy lift, ha földszintet ér. Blöki kinézett a halvány holdvilágnál.

– Ez valami nagyon gyepes hely.

Aladár is kitekintett. Körös-körül pálmák és liánok.

– Ez nem a pesti pálmakert. Dél-Amerika vagy Afrika. De hogy lehet az?

– Jó az a mütyür, amivel beiránytájigazítottad magunkat?

– A helyzetmeghatározó működik. Hacsak nincs tükörzavara.

– És az mit okoz?

– Hogy nem a kijelölt helyre, hanem épp a földteke átellenes pontjára érkeztünk.

– Hova a csudába?

– A Csendes-óceán vizére. A Chatham-szigetektől délkeletre.

Blöki most már semmit sem értett.

– Én ugyan még nem voltam óceánban, de ha ilyen jól lehet ülni az erdős vizén, akkor csodálom, hogy annyi hajó elsüllyedt benne. És hogy evezünk haza? Gyalog?

– Stoppal! – felelt ingerülten a kapitány, és tokjába gyömöszölte a leeresztett verklit.

Aladár nem akarta bevallani Blökinek, hogy fogalma sincs, mi volna a legésszerűbb tennivaló meghatározhatatlan helyzetükben. Egy egész sereg megválaszolhatatlan kérdéssel találta magát szemben. Leginkább az bosszantotta, hogy a világmindenségben jobban el tudott igazodni, mint e földi tájon. Csak egyet tudott: nem várhatja meg ezen a vad vidéken tétlenül, míg valami sült galamb a szájába repül, hogy tájékoztatást hozzon neki a hazafelé vezető útról. Elindult hát az orra után, azaz nem is a saját, hanem jó szimatú útitársa orra után.

Blöki néhány lépés után ijedten ugrott hátra. Orra előtt egy sasnyi lepke emelkedett a magasba. Aladár lába is gyökeret vert.

– A mindenségit! Ez aztán lepke a javából!

– Majdnem megijesztett – hebegte fogvacogva a kutyus. – Milyenfajta?

– Semmilyen. Ekkora lepke nincs!

– Ahhoz képest, hogy nincs, elég nagyra nőtt!

Aladár hosszan bámult a mázsás pillangó után, és zavarát most már leplezni se tudta.

– Te Blöki! Itt valami nincs egész rendben. Jó volna, ha mielőbb kiszagolnál egy országutat.

– Erre? Lefogadom, hogy itt még ösvény se kerül az orromba.

– Valamilyen út ma már mindenütt van… Szimatolj csak.

Blöki sűrűn szippantotta fel a különböző szagmintákat.

– Kaktuszkipárolgás… valami mosdatlan állat szaga… és… és… mi is ez? Megvan! Füst!

– De milyen füst? Vonat? Kipufogó?

– Közönséges nedves tűzifafüst… Mint a nagynénikédnél Budakecmecen…

– Az is valami! Ahol tüzet raknak, ott embert is találunk.

Pár száz méter után Blöki megtorpant.

– Rosszember-szimatot vettem!

– Mondtam! Meglátod, nemsokára autóutat is találunk.

Aladár jóslata hamar bevált. Alig egy perc múlva négysávos autópálya keresztezte útjukat. Az űrkapitány örömkiáltása azonban hamar döbbent hallgatássá némult. A töredezett burkolatú autópályát mindenütt sűrűn kiverte a gyom. A nagyobb repedésekből bokrok, sőt fák is emelkedtek. Az elhagyott, szétmállott úton csak néhány kutyaház nagyságú csiga, mesterharmonika méretű hernyó és szénakazalnyi sündisznó közlekedett.

Blöki a liánokkal befont útjelző tábla fedezéke mögé vonult. Behunyta a szemét, látni sem akarta a túlméretezett rovarparádét. A lopva közelgő léptek neszére azonban felkapta a fejét. Jókor. Egy majdnem ruhátlan, torzonborz ember közelített rejtekhelyéhez zsákmányra éhesen. Blöki egy pillanat alatt átlátta, hogy ilyen rossz külsejű, ápolatlan emberrel nem lehet szót érteni, és vadul vicsorogva támadójára csaholt. A kutyarabló viszont értett a szóból, és elfutott a beígért harapás elől.

Blöki csak megmenekülése után jutott egy kis időhöz, hogy félni kezdhessen. Rémülten futott Aladárhoz.

– Láttad?! Ez meg akart enni!

– Lehetetlen!

– Mért? Már sokan mondták, hogy ennivaló vagyok…

– Nem az a lehetetlen, hanem az, hogy mi egy eleven Pithecanthropusszal találkoztunk.

– Az nem mentség a kutyaevésre, hogy valaki pite… szóval, hogy… izé…

– Majomember.

– De milyen! Nem is tudtam, hogy ilyenek is élnek nálunk.

– Nem élnek, csak éltek… De… nem értem! Ez képtelenség! Csak álmodom! Harapj a bokámba!

Blöki kedve ellenére megtette gazdijának a kért szívességet.

– Au! Kisebb is elég lett volna! – méltatlankodott nagyon is ébren Aladár. Aztán megpróbálta rendezni összekuszált gondolatait. – Várjunk csak! Tehát egy legalább félmillió éves ősembert láttunk.

– Korához képest jó bőrben van.

– Hallgass! Ne zavarj! Óriási tudományos szenzáció, ha tényleg felfedeztünk egy élő ásatási leletet.

– De ha ez a lelet megesz minket, nem sokra megyünk a felfedezéseddel!

– Gyere! Nyomon követjük!

– Nem okosabb, ha csoportokra oszlunk? Te egyenesen utána eredsz, én meg itt megvárlak.

– Beszélhetsz te nekem, hogy egyik ágon farkas vagy. Legfeljebb róka! De legalább vigyázz jól a verklire.

– Ilyesmire teljesen felesleges engem figyelmeztetni. A véremben van!

Aladár csak legyintett egyet a szájhősködésre, és bevetette magát az ősember nyomán a sűrűbe. A túlburjánzott páfrányosban előnyomulva egyre inkább megbizonyosodott róla, hogy a környezet jól illik a benne rejtőző ősemberhez. A bátor nyomolvasó gondolatai a lehiggadt józan ész parancsára már a logika katonás rendjében sorakoztak. “Feltehető, hogy a műszerek mégsem hibásak. Ebben az esetben az elindulás pillanatától a megérkezésig nem térbeli, hanem időbeli eltérés mutatkozik. Az őrült sebesség kiragadott a földi időből, és pár évtízezreddel hátravetett."

Egy csörtetve előrontó óriáshüllő talán éppen azért vette arra útját, hogy az űrkapitány igazolva láthassa feltevését. A felfedező felkiáltott:

– Mondtam! Egy Megaceros!

A sárkánygyík az autópályához ért. A kötelező haladás irányát mutató rozzant táblát figyelemre se méltatva, nyugodt méltósággal bekocogott a “behajtani tilosba".

Az űrkapitány somolygott magában e közlekedési kihágás láttán.

Míg a gazdi tudományos expedíciónak is beillő útján járt, kutyája sem ücsörgött az őrzésére bízott űr-hegedű mellett gondtalan. Blöki úgy ítélte meg, hogy az imént szégyenletes gyáván viselkedett. Ezért az alábbi szigorú intelmet intézte magához:

“Szégyelljem magam! Így megijedni egy ilyen, egy ilyen hétköznapi ősembertől! De legyen belőlem kéményen nyávogó fekete kandúr, ha ez még egyszer előfordul! Jöhet ide egy egész barlangra való pite, a Gulliverklit az életem sajnálatos feláldozása árán is megvédem! És ha már kimúltam a becsület mezején, Aladár majd tudja, hogy ismét bízhat bennem. Szegény Aladár! Milyen vigasztalhatatlan lesz, ha itt találja használhatatlan holttetememet. Meghasad a szívem, ha látom, hogy sír utánam."

Blöki e ponton már annyira elérzékenyült, hogy alig tudott kellőképpen megrémülni az előtte álló családi ház nagyságú mammuttól. A rettenetes méretű mammutormány pedig már az orra előtt ingázott, mintha azt akarná jelezni, hogy nemsokára üt az utolsó órája. Az őslénytanban járatlan kutyus nem tudta pontosan, mi ilyenkor a teendő. Mindenesetre a biztonság kedvéért rákiáltott:

– Na! Nem mész innét!

A mammut nem ment. Blöki sem. Lábai mély gyökeret eresztettek. Megbűvölten bámult az őshústoronyra, és várt.

A mammut is tétován pislogott. Valószínűleg még sohasem látott kutyát hegedűtokkal, és ez talán zavarba ejtette. A feszült némajelenetet Aladár közeledte tette mozgalmassá. Amint a kutyus megpillantotta gazdiját a mammutlábak oszlopcsarnoka mögött, visszanyerte cselekvőképességét. Felüvöltött:

– Aladár! Vigyázz! Ez a hegy él!

Az űrkapitány egy pillanat alatt felismerte a helyzetet. Magára kell fordítania a veszedelmes ellenfél figyelmét, ha a kutyáját meg akarja menteni. Előkapta hát csúzliját, és csípőből lőtt. Helyesen ítélte meg, hogy ez esetben nem kell pontosan céloznia, mert bárhová lő, mindenütt a mammutot találja el. A lövedék az őslény füle tövénél csapódott be. A mammut erre legyezett egyet vitorlafülével, hogy a csipkelődő, szemtelen dongólegyet elkergesse. A második töltet már szemen találta. A bestiát felbosszantotta, hogy porszem hullt a szemébe, és indulatosan hátrapillantott.

A következő pillanatban Blöki ismét teljesen megzavarodott. Lázálmában először erős földlökéseket észlelt, aztán úgy látta, hogy a hegy Aladár felé rohan. Gazdija éles kiáltására tért csak magához:

– Blöki! A sziklára!

Ekkor már világosan látta, hogy a szörnyeteg elől menekülő gazdija a közeli meredek szikla mögött keres oltalmat. Azonnal szájba kapta hát a tokot, és a mammutmentes túloldalon felrohant a göcsörtös sziklatömb tetejére. Aladárt már ott találta. Az ősszörny alattuk trombitálta félelmes harci indulóját. Blöki most már le mert pillantani. Elszörnyülködve bámult az óriás jószágra. Szinte csak úgy magától kérdezte:

– Mekkora csúzlilövedék elégítené ezt ki?

– Ekkora! – válaszolt váratlanul Aladár, és taszított egyet a szélmarta sziklacsúcson. A több tonnás sziklatömböt eddig is már csak az imádság tarthatta fenn a csúcson. Egy erősebb köhögés is lebillenthette volna.

Szerencsére a mammut sem tudott róla, hogy az állandó széljárás évezredes munkája ilyen szépen előkészítette az űrkapitány nehéztüzérségi támadását, így a hatalmas őslény egy rövid időre igen meglepődött, mikor a szikla fejen találta. Blökinek tartósabb ámulatra nyílt lehetősége, hiszen ő életben maradt. A mesebeli hősöknek kijáró csodálattal fordult nagy példaképéhez:

– Hogy csináltad?

– Semmiség! Egy kis fejtörést okoztam neki…

A kialakulóban levő ősvadászati tárgyú beszélgetést zajos kiáltozás zavarta meg. Blöki pillantotta meg előbb a vérszagra gyülekezőket.

– Aladár! A szőrös piték!

– Ne izgulj! Nem mi kellünk nekik! Oda nézz!

A zajos sereg örvendezve ugrálta körül a még friss húsnak mondható hatalmas sütnivalót. Aztán verekedve, marakodva, vadul marcangolni kezdték a tetemes zsákmányt.

Aladár mélán szemlélődve oktatta ki Blökit:

– Ezek voltak a mi őseink!

– Ezzel nem vágnék fel! De hogyhogy voltak? Ezek sajnos meglehetősen vannak.

– Igen is meg nem is. Hogy magyarázzam meg neked? A nagy rohanásban visszaröppentünk pár százezer évet az időben.

– Hogyhogy? Nem értem!

– Úgy, hogy mi rendesen visszatértünk a Földre, csak vagy félmillió évvel korábbi időben.

– Mért csinálsz ilyen dolgokat? Minket várnak otthon!

– Majd visszalőjük magunkat az otthoni időkoordinátába!

– Hát akkor gyerünk! Az autópályáról jól elstartolhatunk!

Az autópálya szó mintha hirtelen fejbe kólintotta volna az űrkapitányt. Az évszázezredes múltba tévelygés bizonyítottnak hitt tétele egyszeriben összeomlott.

Az évszázadok vagy talán évezredek óta használatlan, történelmi emlékké romosodott autópálya sehogy sem illett a képbe. Ilyen utakat a XX. században építettek először. Ahhoz pedig, hogy az út évezredes történelmi emlék képét mutassa, feltétlen legalább egy évezrednek kell eltelnie. Ez a napnál világosabbnak tűnt. Ebből az következnék, hogy a Gulliverkli nem hátra, hanem előre keveredett el az időben. Ennek viszont a Pithecanthropus és a mammut mond ellent, jelenlétével félreérthetetlenül hátramutatva. Ezt az ellentmondásos képletet csak egyetlen egyenlet oldhatja meg, ha előre = hátra. A félelmetes egyenlet, a távoli jövőnek a régmúlttal való egyezése eleinte hihetetlennek tetszett. De ahogy a gondolkodó egyre alaposabban elemezte magában a start idejében érvényes ma egyes jelenségeit, az ijesztő egyenlőséget már nem tartotta teljes képtelenségnek. Elég volt kissé szégyenkezve arra gondolnia, hogy a start előtti percekben ő maga is a civilizált környezetből való elvándorlás torzonborz gondolatával kacérkodott.

Aladárt lázas türelmetlenség fogta el, hogy javított kiadású következtetésére bizonyítékot szerezzen. Odaszólt Blökinek:

– Gyere vacsorázni! – És határozott léptekkel elindult a húsbontók felé.

A kutya tétován követte. Fájdalmas ifjúkori tapasztalataira emlékezve óvakodott attól, hogy önkényesen kiszolgálja magát a szeletelésre váró húsból. A piték azonban még Paula asszonynál is zsugoribbaknak bizonyultak. Még egy darab mócsingot sem vetett oda neki senki. A zsákmány jog szerinti tulajdonosának kebelbarátja ezt az eljárást méltánytalannak ítélte. Némi önuszítás után a gazda, magabiztosságával az ízletesnek ígérkező ormányhoz ugrott és beleharapott. A legközelebb álló ősember azonban egy minősíthetetlenül durva rúgással odébb penderítette. A testi sértést átok is kísérte:

– Vigyendjen ürdöng büdüs kutyu!

Blöki jogos panaszával Aladárhoz fordult.

– Lerúgnak engem saját termésű mammutunkról! Hát illik ez?

– Nem – állapította meg a tulajdonos tárgyilagosan.

Egyelőre azonban nem akart erélyesebben közbelépni. Zavartalanul szerette volna tanulmányozni az ősemberek viselkedését. Arra volt kíváncsi elsősorban, talál-e magatartásukban olyasvalamit, ami igazolja időeltávolodási feltevését. A Pithecanthropusok viselkedése azonban őstörténeti szemszögből szemlélve kifogástalan volt.

A későbbi korok kultúrájának még a nyomait sem lehetett felfedezni magatartásukban. Teljesen szabályszerűen verték el egymást a jobb falatot ígérő mammutkaraj és -felsálrészektől. Korszerűen durván hajszolták asszonyaikat fahordásra. A sütés primitív előkészítésébe sem lehetett belekötni. A tűzcsiholás nehezen ment. A kora hajnali órában a páralepte fadarabok összedörzsölése nem ígért közeli forró sikert. Aladár elérkezettnek látta az időt, hogy a színre lépjen, és a hangoskodó, szertelen magaviseletű lakomázókat egy kis illemtudásra oktassa. Szépen csendben elővette a tokból az autoszifit, és a kiszivárgó pár milligrammnyi hyperanti-héliumtro-feátum lángjával egyetlen pillanat alatt mosolygós pirosra sütötte a húshegyekbe felhalmozott sütnivalót.

Az ősgyülekezet szájtátva bámult a csodatevőre. A legtekintélyesebb küllemű öreg mert először megszólalni :

– Te lenni Van Varázslu? Tiednuk adum legjubb falatut.

Aladár királyinak mondható fejbólintással fogadta a hódolatot, majd a jóakaratú nevelők szelíden dorgáló hangján kijelentette:

– Tudhatnud, hogyu előszűr az hölgyekut kell kinálnud finum falatukkal.

– Ördögut! Mocsungut meg cubákut kapnuk! – csattant fel haragosan az öreg.

De Aladár visszavágott:

– Gorombu! Kaphatul daganatut orroru Nagy Varázslutul. Csináljud, ahogy parancsultum!

A varázsló parancsa hallatán az eddig alázatosan háttérben kucorgó ősasszonyok előmerészkedtek. A bátrabbja a megnevelt férfiak előtt fitymáló oldalpillantásokkal elhaladva, szinte kihívó biztonsággal közelített a pecsenyéhez.

Aladár biztatta a még tétovázókat:

– Jöjjetuk csuk bátrun!

Blöki bámulta nagy hatalmú gazdiját.

– Honnét tudsz te ilyen folyékonyán pitéül?

– Primitív nyelv! Csak úgy ragad az emberre!

Az asszonyok már falatoztak. Blökinél is működésbe lépett a feltételes reflex. Biztosra akart menni, ezért előbb odakiáltott az öregnek:

– És ha én nem kapom meg a porciómat, kaphatsz egy nyolc napon túl gyógyuló harapást tied bokáduba! Jól mondtam, Aladár?

A lakoma nem sokáig maradt zavartalan. A mammut-ölő szikla mögül tarka rongyokba, vásott börzékébe öltözött csapat rontott a falatozók közé.

– A huliganthropusok! – üvöltöttek rémülten felugrálva a piték. – A következő pillanatban már bokszerek, rugós kések villantak. A huliganthropusok fegyverzete percek alatt szétugrasztotta a bunkóforgató pitéket.

A XX. századi orvtámadásoknál is használatos fegyverek láttán Aladár szinte mámoros örömet érzett. Tudományos feltevését mi sem igazolhatta volna jobban, mint az elvadult támadók korunkbeli garázdálkodásoknál használatos bűnjelei. De az öröm egy pillanat alatt elillant szívéből, amint bizonyított tételének szörnyű következményeit felmérte. A huliganthropusok vezérének nyegle nyilatkozata csak fokozta elkeseredését:

– A dinka hippanthropik! Frankó kaját szajréztunk!

Az űrkapitány az események mozaikjából most már összerakhatta a szégyenletes kései világképet. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a hippanthropiknek nevezett piték és a huliganthropus néven rettegett támadók mely XX. századbeli embercsoportok leszármazottai. Az egyetlen nyitott kérdés az maradt, milyen tömegkatasztrófák után pusztulhatott el a civilizáció annyira maradéktalanul, hogy a Föld második őskora így ki-, illetve visszafejlődhetett. Az egyszer már kiveszett ősállat- és növényvilág újrakeletkezése arra utalt, hogy a vandál hordák a harmadik évezred táján magnakvalót sem hagytak a Föld virágzó kultúrájából.

Blökinek egyáltalán nem volt kedve az új vacsoravendégekkel is megismerkedni. Odasúgta gondolataiba merült gazdijának:

– Aladár, menjünk haza! Ez a társaság nem nekünk való. Ezeknél még Máris szomszéd sem harapnivalóbb.

– Igazad van! Hozd a verklit!

Az űrkapitány még csak egy búcsúpillantásra sem méltatta a zabálás mámorába ájult huliganthropusokat. Sikerült barátjával észrevétlenül az autópályára osonnia. Egy megrokkant “Maximális sebesség 100 km" tábla tövében sikeresen startolt.

A Gulliverkli másodpercenkénti százezer kilométeres indulósebességével alapos fricskát adott a sebességkorlátozás elavult tilalmi táblájának.

Blöki összeszorított fogakkal, némán küzdötte végig Aladár oldalán a hajó vészterhes időcsatáját. Az elképesztő sebesség a páros virsli formájúra megkettőződött Gulliverklit végre visszahozta az indulás évezredekkel előbbi napjába. A kapitány most már nyugodtabban manőverezhetett az idővel. Elégedetten jelentette ki:

– Nagyszerű! Még elindulásunk előtt otthon leszünk!

– Hurrá! Akkor még csak most terítenek vacsorához. Aladár, nagyon kérlek, ne dobasd ki magad megint olyan elhamarkodottan, hogy én újra éhkoppon maradjak miattad.

– Bízd rám! Szerencsés hazatérésünk örömére ma este odaviselkedem nekik a mintagyereket!

A sikeres landolás után a vacsoráig Aladár még kezet is moshatott.

Blöki nagy megelégedésére gazdija a vajas kenyér csámcsogásmentes rágcsálása közben e szavakkal fordult Krisztához:

– Nővérkém! Légy olyan kedves, nyújtsd ide a sót.

– Ne!

– Fogadd köszönetemet!

– Mi az, te stikában tánc- és illemtanórára jársz, hogy így teszed magad?

Az apa leintette a gúnyolódót:

– Ez ostoba kérdés volt, Kriszta! Tudod jól, hogy Aladár öcséd hétszámra ki sem mozdul déltől itthonról!

Mézga Gézát magas kitüntetés érte a hivatalában. Megválasztották jegyzőkönyvvezetőnek a vállalati horgászegyesület választmányi gyűlésén. Érthető, hogy ezen a napon vidor hangulatban érkezett haza.

Amint belépett a szobába, észre kellett vennie, hogy hitvese kedélyállapota nem ilyen rózsás. Paula asszony könnyáztatta zsebkendőjével a szemét törülgette. A figyelmes férj el sem tudta képzelni, hogy jegyzőkönyvvezetői diadalának e fényes ünnepén élettársát pityeregni láthassa, így hát tréfálkozva köszöntötte:

– Szervusz, Paula baba! Mi az, muslica ment a szemedbe?

– Muslica?! Bánat! De a te részvétlenséged még a zokogástól is elveszi az ember kedvét.

A ház ura felvette a harcot a családi otthonba lopakodott szomorúság ellen. Harsány derűvel akarta elűzni a borút.

– Fordítsd ki a subádat, amint azt a nóta tanácsolja, akkor esetleg kívül reked a búbánat. Vagy fakadj valamilyen más dalra, az majd felvidít.

A hüppögő hitves azonban a prózánál maradt.

– Géza! Még csak egy kérdésed sincs hozzám, hogy…

– De van! Mit adsz vacsorára?

Paula asszony erre már haragra gerjedt.

– Egy nótát! Főztem neked száraz babot eleget…

A jegyzőkönyvvezető virágos kedélye is hervadozni kezdett.

– Paula! Ne ingerelj ilyen tréfákkal! Tudod, hogy az evés nálam nem babra megy.

– Ez nem tréfa, hanem végső kétségbeesés!

Mézga Géza gyakorlott társasjátékos módjára azonnal rákérdezett:

– Aladár?

– Az! A te fiad! Rádöbbentem, hogy a szavahihetősége még a tiednél is csekélyebb. Legfeljebb ha minden második szava igaz…

– Hát hagyd ki mindig az elsőket…

Paula asszony panaszkitörését már a legsületlenebb tréfa sem tudta meggátolni.

– Szemtelenül szembe hazudik! Tegnap közöltem vele, hogy takarítani akarok a szobájában. Erre álnokul azt felelte: nagyon örülök!

– És?

– És ma reggel szegény Sligovicit elvitték a mentők. A hordágyon fegyházi átokkal sújtott engem, mert azt hitte, én vezettem áramot Aladár szobájának kilincsébe.

– Téged is megrázott?

– Csak lelkileg. Mert amikor láttam, hogy a kulcs nincs a zárban, már tudtam, hogy a kedves fiad elvitte.

Meg aztán ki is rajzszögezett egy cédulát!

BEHATOLÁS KIZÁRVA! BEZÁRVAI

Alatta egy meztelen koponya lábcsontokkal!

– Halálfej…

– Persze én erre rögtön felhívtam Sligovicit. Jött is a tolvaj kulcsaival…

– …és megütötte az áram a kezét?

– A plafon ütötte meg a fejét! Ilyen alacsony lakásban kisebbet kellett volna ugornia, amikor megrázta az áram. A vakolatot is megrongálta a feje búbjával. Ha kijön a kórházból, köteles lesz megtéríteni az okozott kárt.

– Akkor ez az eset fejtörést okoz majd a jogászoknak is. És aztán?

– Aztán mikor Sligovicit elvitték, én lecsaptam a villanyórát, és behatoltam a fiad bűnbarlangjába. Már az első seprűhúzásoknál szörnyű hazugságok bizonyítékai kerültek elő az ágy alól: az elveszettnek hazudott Jézuska-óra tokja, a kiégettnek füllentett hajszárító motorja, a rablóhal által elorzott horgászbotod orsója…

– A gazember! És micsoda mesét talált ki a negyvenkilós harcsáról, aki a botommal együtt elúszott, amíg szunyókáltam!

– És ami a legszörnyűbb, a büntetéshegedű sem azért hallgat hetek óta, mert minket akar kímélni a fiad, ha nem azért, mert nincs. Egy ócska gumivacak lapul csak a tokban.

– Fő, hogy a tok megvan. Az volt a drágább…

– Géza, hát nem érted? Az a lesújtó valóság, hogy a fiad örökölte a te hazudozási hajlamodat.

– Ezt kikérem magamnak! Mikor füllentettem én neked utoljára?!

– Ma reggel. Azt mondtad, hogy egy vasad sincs, és takarítás közben megtaláltam a dugi ötvenforintosodat az üveg díszhal gyomrában.

– A közelgő születésnapodra akartalak meglepni…

– Újabb hazugság! Múlt pénteken volt a születésnapom, ha nem tudnád!

– Én ne tudnám? Izé… egy héttel későbbre felejtettem…

– Ne terheld újabb vétkekkel a lelkedet. Inkább azon gondolkodj, mi legyen a fiad büntetése.

– Ne kapjon vacsorát!

– Ugyan! Ha nem tömném, mint egy libát, elfújná a szél.

– Akkor… várj csak… Megvan! A tévé!

– Bolond vagy?! Eddig még jóformán csak hátulról nézett bele, amikor kicsent belőle valami izéket!

– Hát most elölről fogja nézni! Egy álló hónapig! Mindent, amit adnak!

– Te mindent túlzásba viszel! Ne felejtsd, hogy az áldozat, az a részeg Sligovici folyton veri a feleségét…

– És most ez a lüke kölök megfosztotta ettől a lehetőségtől! Kétszeresen megérdemli a büntetést!

Az elítélt még aznap megkezdte büntetése kitöltését. A híradónál még némán vicsorogva meredt a képernyőre. A Kecskepásztor voltam Lombardiában c. film-elégia sugárzásának negyedik percében azonban ájult álomba hullt.

A gondos szülők hamar észrevették az alvási kihágást, de a büntetett felrázásával megbízott Kriszta még csattanós pofonokkal sem ért el eredményt. Paula asszony megijedt.

– Ez a gyerek álomkórba esett. Vigyük az ágyába.

Aladár útközben sem tért magához, pedig a buzgó betegszállítók kétszer is a padlóhoz koppintották a fejét. Most már Mézga Gézát is nyugtalanság fogta el.

– Szólni kéne Máris doktornak.

A szomszéd nem tudta meggyőzni Paula asszonyt arról, hogy a doktori cím nem feltétlenül orvostudományokban való jártasságot jelent. Végül is győzött az erőszak. A pszichológus átjött a “beteghez".

Mézga Géza közben kamillateát főzött. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a kamilla az álomkór ellen feltétlenül használ, hiszen ahhoz, hogy a beteg megihassa, fel kell ébrednie.

Mikor a gyógyító expedíció be akart nyomulni Aladár szobájába, az ajtó makacsul ellenállt.

– Álmában bezárta – állapította meg az aggódó apa.

Máris doktor azonnal közölte a biztos diagnózist:

– Maguknak teljesen elment az eszük!

Ezzel Máris szomszéd is elment.

Az ősök némileg megnyugodtak. Egy kis ideig hallgatóztak még az ajtónál, nem nyöszörög-e a gyerek. Még egy szusszanást sem hallottak. Pedig Aladár még beszélgetett is Blökivel. Igaz, hogy hatmillió-háromszáznegyvenezer kilométerrel arrébb…

Blöki elmélázva kandikált ki a kukucskálón. Már teljesen sikerült leszoknia arról, hogy a Holdat meg a közönségesebb égitesteket kutyamód megugassa. A kozmoszban azonban még nem tudott jól tájékozódni. Folytonos kérdezősködéssel zaklatta a kapitányt:

– Te, ki ez az égi űriasszony?

– Még azt se tudod? A Vénusz. Közönséges égitest. Az ilyen útszéli bolygókat már igazán felismerhetnéd.

– És az ottan, aki egy marék ménkűt tart a mancsában?

– Az a Jupiter.

– És az a mérges?

– Mars, a hadisten. Sok bolygót régi istenekről neveztek el.

– Te egyszer azt magyaráztad nekem, hogy ezeket az isteneket csak képzelték. Most meg itt vannak!

– De csak a képzeletedben!

– Tényleg? Ezt nem is képzeltem volna… Tulajdonképpen merre megyünk?

– Még nem tudom.

– Nem baj. Szeretek csak úgy űrkutyagolni.

– Kutyagolni… Mondasz valamit. Nézzük meg a Nagykutyát, a Canis Maiort.

– Messze lakik?

– Majd megnyomjuk a gombot! Multiszuper fénysebesség és hiperidő!

Blöki fájdalmasan felnyöszörgött a ránehezedő hirtelen nyomás alatt. Még a kapitány is felszisszent. A Gulliverklinek sem tetszett ez a fékevesztett sebesség, mert elég határozottan szétpukkadt.

A két űrhajótörött néhány könnyed szaltó után egymásba kapaszkodva zuhant ismeretlen mélységek felé.

Az örökké kíváncsi Blöki megkérdezte:

– Mitől robbanhattunk fel ennyire?

– Valószínűleg átestünk a térkoordináta ypszilon tengelyén.

– Nem lett volna szabad… És ejtőernyőnk se maradt?

– Amint látod!

– Akkor mi most teljesen kimúlunk?

– Szerencsére! Képzeld, különben mit bosszankodnánk, hogy nem jutunk haza a Gulliverkli nélkül.

Néhány perces további szabadesés után Blöki újra okvetetlenkedni kezdett:

– Te Aladár!

– Mi baj?

– Nem tudnál mégis kitalálni valamit?

– Mért? Unatkozol?

– Nem. Csak nagyon esendőnek érzem magam…

Az egyébként sem túl értelmes beszélgetésnek egy váratlan égi jelenség vetett véget. Egy kóbor üstökös éppen arrafelé vette az útját, és mint valami mentőcsónak az ég végtelen vizén, szépen a hajótöröttek alá siklott.

Az üstökös rendkívül kedvező vonzerőt gyakorolt a zuhanókra. Az utolsó száz méteren már olyan szép lassacskán potyogtak, mintha egy öreg lift ereszkedett volna velük alá.

Aladár terepszemlét tartott. Alattuk egy nagyobbacska tó, közepén kerek zöldellő szigetecske. Az űrkapitány hiába manőverezett, hogy hálóingével vitorlázva a víz fölé sodródjék, a szél a szigetre pottyantotta. Legnagyobb meglepetésére a gyepes rét egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az ember azt tisztességes földi talajtól elvárta volna. A föld nagyot loccsant a ráhuppanók alatt. Talaja teljesen folyékonynak bizonyult. Blöki fuldokolva kapálódzott a löttyben.

– Ússzunk a partra!

– Ott vagyunk! Próbáljunk vizet érni! – vezényelt a kapitány.

Még vagy ötszáz tempót kellett úszniuk a rétben, míg végre lihegve, kimerültén a tóba érve, szilárd vizet érezhették a lábuk alatt. A tó tükre olyan kemény volt, mintha gránitból csiszolták volna.

– Lehetetlen! – ámuldozott Blöki. – Folyékony föld és szilárd víz…

– A jég is szilárd víz!

– De ez meleg! Sőt forró! Ha tél volna itt, és én fakutya volnék, még érteném, hogy a vízen járok…

– A dolog elég fantasztikus – állapította meg Aladár is.

Az ifjú tudós azonban nem tátotta soká tétlen a száját. Elindult a nyugalmas vízen, hogy a különös égitest távolabbi tájait is megismerhesse.

Már a vízi séta első perceiben is valami bizonytalanság, megmagyarázhatatlan furcsa közérzet lett rajta úrrá. Úgy érezte magát, mint néha tornaórán, ha nem sikerült kibújnia a bordásfal- vagy gyűrűhinta-gyakorlatok alól, és fejjel lefelé kellett lógnia a szeren. Leginkább azonban az nyugtalanította, hogy képtelennek érzi magát a higgadt, józan természettudományos gondolkodásra.

Még Blöki együgyű kérdéseire sem tudott megnyugtató feleleteket adni. A kutyusnak pedig be nem állt a szája.

– Mondd, Aladár, hogy isszák itt a vizet? Darálva? És hol tartják a csónakversenyeket, a száraz vízben vagy a folyékony parton? És a szántóvetők hogy ússzák meg szárazon az aratást? És a halászok hogy bányásszák a zsákmányt?

– Nem tudom, nem tudom, nem tudom! – felelt egyre ingerültebben a máskor oly találékony tudóspalánta.

Blöki utolsó kérdésére azonban hamar megjött a válasz. Megjött, méghozzá fejtetőre állva. Egy ősz halász közelített kézen futva a csendes öbölhöz. Megállt a fején a víz szélén. Hálóját a nagyot loccsanó mezőbe vetette.

A két űrhajótörött bambán bámult az ügyes halászmesterre, aki már az első húzásra jókora ürgéket, kövér pockokat zsákmányolt. A vénember a fejtetőre állított helyzetben is fürgén, szaporán végezte a dolgát. Aladár odaszólt Blökinek:

– Jó erőben van! Pedig megért már pár napot.

– Talán évet! – helyesbített a kutya, de megbánta.

A fordított alapállású halász ugyanis mérgében szabad bal kezével úgy megrúgta, hogy hármat penderülve tudott csak megállni a fején. Az öreg valami szitokfélét is sziszegett:

– Szamip! Eszen!

Blöki fejenállva támadójára vicsorgott:

– Kopak déleb!

– Belő sokaszőre! – vágott vissza az ürgehalász.

Aladár a zagyva párbeszéd hallatán még nyugtalanabb lett. A halászhoz fordult.

– Szabad valamit kérdeznem?…

– Ze lottyarak tim? – kérdezte a kérdezett a még mindig fejenálló Blökitől.

Csak hebegés volt a válasz, mert a kutyus nem tudta értelmesen elmagyarázni az ürgésznek, hogy gazdija csak azt kérdezi a kérdezőtől, hogy kérdezhet-e valamit.

– Kotgyav kékül! – szólt a vénember, és a lábával legyintve faképnél hagyta az idegeneket.

– Ismerős nyelv – mégsem tudom lefordítani – mondta Aladár.

Blöki fölényes pofával ült vissza testének e célra alkalmasabb felületére.

– Ha nem tudod lefordítani, állj te is fejre. Fordítva már le is van fordítva.

– Micsoda?

– Adocsim. Adocsim fordítva: micsoda.

– Hát persze! Visszafelé beszélt!

– És így sértegetett. Azt mondta, belő sokaszőre.

– Azaz: erőszakos öleb. Most már értem, mért lett dühös rád. Emlékszel, azt mondtad: “talán évet". Az meg visszafelé fonetikusan: te vén állat! Ezentúl vigyáznunk kell, mit mondunk, nehogy visszafelé süljön el!

– Majd fejenállva beszélgetünk!

– Próbáljuk meg!

Aladárnak azonban nehezen akart menni a fejenállás. Most bánta életében először, hogy tornaórákon függeszkedés helyett is csak függvényekkel foglalkozott. Nem gondolta volna, hogy a testedzés elhanyagolása nyelvi nehézségekbe is sodorhatja.

Néhány bukfencbe hanyatló fejenállási kísérlet is elegendőnek bizonyult azonban ahhoz, hogy elméje megvilágosodjék. Az ifjú tudós magabiztosságát is visszanyerte.

– Világos! Most már értem, mért járnak ezek kézen, és mért nem potyogtak ki a vízből kifogott ürgehalak a hálóból a vízre. Itt fordított a nehézkedés. Felpotyogna, amit leejtenénk…

– És mi? Mi mért állhatunk a lábunkon?

– Külföldiekre, úgy látszik, nem érvényesek az itteni fizikai törvények. Gyere, Blöki. Már mindent tudok! Bátran körülnézhetünk egy kicsit.

A két űrvándor a halász kéznyomán indult el. Logikusnak tűnt, hogy így csakhamar valamilyen település közelébe érnek. Blöki egyszer csak felkiáltott:

– Oda nézz, ni! Mennyi nagy láda!

Aladár odanézett. Hatalmas kőkockákat látott. Mintha óriásgyerekek rakták volna szét több tonnás építőkockáikat.

– Aha! Egy város!

Blöki elcsodálkozott:

– Város? Sehol egy ablak! Jól nézhetnek ki a lakók!

– Ezek a pincék, te mafla. Logikus, hogy fejjel lefelé építkeznek.

A város peremén már látni lehetett, hogy Aladár helyesen következtetett. A kockapincék között csatornahálózat futott végig.

– Hogy kell ilyen helyen látogatóba menni? – érdeklődött Blöki.

– Ha a halász ki tudott jönni innét, mi is bemegyünk valahogy!

Nem is volt túlságosan nehéz feladat megtalálni a városkapukat. Minden pince fenéktetején vasajtót találtak. Felrántani azonban egyet sem tudtak.

Szerencsére azonban a figyelmetlen kutyus rálépett az egyikre, és nyomban bezuhant a lefelé nyíló vaskapun át az alatta emelkedő csinos palota fogadótermének díszes mennyezetére. Aladár nyomban utána ugrott, és ő is sikeresen felesett a plafonra. A kapitány gyorsan talpra állt, de nem mozdult el a helyéről, mert nem akarta összejárkálni a mennyezetet díszítő szép freskókat. Blöki viszont moccanni sem mert. Fogával a csillárba csimpaszkodott.

– Nyugodtan elengedheted – biztatta a gazdi.

– Nem esek fel a padlóra?

– Nem hát! Légy egy kicsit bátrabb!

– Légy… igazad van. Mi most úgy járkálhatunk a plafonon, mint odahaza a légy… Csak olyan furcsa, hogy lefelé lóg a fejünk.

– A miénk? Az övék! Hát nem érted? Ami nekik fel, az nekünk le. Egyszerű.

– Nagyon. Csak attól félek, hogy álmodom ezt az egészet, és ha leébredek, jól felzuhanok a parkettra.

Az illetéktelen behatolók beszélgetése túl hangosra sikerülhetett, mert egy királyi pár rontott a fogadóterembe. A felséges asszony látta meg először a betörőket. Felsivalkodott:

– Géstíges! Kőröteb! Kojavlot! Géstíges! Géstíges!

– Loh? – kérdezte a felség, tekintetét a bútorok közt futtatva.

– A netezennyem! Géstíges!

Most már a felséges úr is látott okot a sivalkodásra:

– Rődner! Ódair!

– Mit ír? Ódát? – érdeklődött reszketve Blöki.

– Riadóztatja a rendőrséget. Lógjunk!

Lógni azonban csak a plafonon lehetett. Néhány kisebb-nagyobb terem mennyezetén átszaladva, a királyi konyhában kerestek menedéket. Az ürgehalászlé párolgó gőze ködbe rejtette őket. Egy jó szimatú rendőr azonban így is rájuk talált.

– El Tekezek! – csattant fel a megszívlelendő parancs.

Aladár megadta magát. Engedelmesen lemászott a feldobott kötélen. Blökit a hóna alá kapta, mert a kutyus másként nem tudott volna letartóztatásba kerülni. Az űrkapitány örömmel állapította meg, hogy a csuklójára kattintott bilincs hatására a számára fordított helyzetben is jól megáll a lábán. E jelenségből azt a helyes következtetést vonta le, hogy az itteni tárgyak befolyást gyakorolnak a tömegvonzás alakulására. Most már csak fejére kellett állnia, hogy jól szót érthessen a hatósággal.

A rendőr elég kedélyesen közölte:

– Fel vagytok tartóztatva! Ne kövessetek!

Az utóbbi furcsa parancs egy kicsit meglepte az űrkapitányt, de a rendőr pisztolyának villanása mindennél világosabban beszélt.

– Mönöszök, rődner! – búcsúzott a király a hatósági személytől mély koronaemeléssel.

A biztos úr kegyes jóindulattal vállon veregette őfelségét.

– Nesevísz!

A riadóautó a palota előtti alagutcán várakozott. A foglyok becsücsültek.

A rendőr bácsi maga vezette a meseautót. Útközben nyájasnak is mondható hangon közölte foglyaival:

– Most a rendőrségről jövünk. Nem állapítom meg, hogy idegenek vagytok, azért nem alkalmazva az idevágó törvénytelen rendelkezéseket, nem menekültök a bitófa alól.

Blöki kifejezetten irtózott az akasztástól. Felnyöszörgött:

– Kegyelem! Ártatlanok vagyunk!

A rendőr bácsi megnyugtatta:

– Épp azért sújtok le rátok. Most előbb vacsorát adtok, aztán nem mehettek, ahová tetszik, feltartóztatva és holtan, mint én.

Aladár már sejtett valamit. Oda is súgta a reszkető Blökinek:

– Te, én azt hiszem, ez mindennek épp az ellenkezőjét mondja.

– Gondolod? Kipróbálom! – És bátortalanul megkérdezte rabtartójuktól: – Mit adunk vacsorára? Mert nagyon jóllakottak vagyunk…

– Sonkám nincs, reszeletlen tormával és puha tojással. Azt nem kaptok.

A biztos bácsi a fékre lépett. Kiszállt a kocsiból, és ajtót nyitott foglyainak is. A kapitányságra mutatott.

– Elindultunk. Ez nem a kapitányság. Menjetek csak nyugodtan ki!

A kapitányság inkább kedélyes legényszobára emlékeztetett. Sehol egy lélek. Aladár elámult.

– Ez az egész rendőrség?

– Én nem vagyok az egész rendőrállomány, egy személyben – válaszolta a karhatalom.

Az űrkapitánynak már nem okozott gondot a társalgás. Matematikus lévén rájött már, hogy egyszerűen mínusz előjellel kell beszélnie.

– Hogy nem lehet az, hogy itt csak egy rendőr nincs?

– Mert szükség van többre. Itt mindenki gonosztevő, viszont senki se hazudik. Kértek tányért?

– Nem!

– Tessék!

A figyelmes házigazda megterített, aztán hozzálátott a földi szempontból furcsának tekinthető táplálkozáshoz. A szájából a tányérra ette a sonkát. Aladárt azonban most nem az evés érdekelte. Tovább akarta pergetni az érdekesen indult beszélgetést.

– És mért hazudik senki?

– Nektek nem merem őszintén elmondani, mert idevalósiak vagytok. Ne hajoljatok közelebb, mert igazmondás nélkül csak súgva nem merek beszélni!

A kíváncsiak feszülten hallgatták a lopva közölt valódi tényállást:

– Hajdani bölcs királyunk rájött, hogy a hazudozást jobban kedvelik polgáraink a kopottas, színtelen igazmondásnál. Egy szép napon aztán a hazugmondást iktatta törvénybe. Azóta fordított világ lett nálunk.

Az odasúgva elsuttogott őszinte vallomás után a karhatalom ismét kiegyenesedett, és fennhangon szólott:

– De áruljátok el mindenkinek, mert ez nem államtitok!

– Tessék csak félni! Eljár a szánk! – biztosította baráti együttérzéséről fogvatartóját a kapitány. Aztán újabb hasznos útmutatásokat remélve, megkérdezte: – Nem tetszik tudni, hol nem gyártanak itt kozmikus járműveket?

– Annak, fiacskám, csak a munkás a meg nem mondhatója!

– Melyik?

– Hogyhogy melyik? Hisz csak egy nincs. Ő nem képviseli nálunk a néptömeget.

– És a többiek?

– Ki minek nem hazudja magát. Császárok, királyok, nagyhercegek, szóval alattvalók.

– És a néptömeg bácsi hol nem található?

– Azt, sajnos, tudom. Nem nektek kell megkeresnetek.

– Akkor maradunk! – jelentette ki Aladár, távozásra készen.

– Nem adok nektek kölcsön egy rendőrsisakot meg egy övet, nehogy hatósági személyeknek nézzenek titeket!

– Hálásan visszautasítjuk! – köszönte meg Aladár a nem remélt ajándékot, majd Blökit is rábeszélte, hogy ne mondjon köszönetet.

– Szívesen! – mondta zavarában a kutya, és kikullogott Aladár után. Szégyenkezve morogta: – Agyamra megy ez a hazug, fordított világ.

A gazdi csak nevetett.

– Nekem könnyen megy. Megszoktam Krisztánál. Nála is mindennek az ellenkezője igaz.

Blöki hosszan elgondolkodott e visszás világon. Kérdése ezúttal nem volt értelmetlen:

– Nem kéne pár embert összeharapdálnom, hogy ne tartsanak hamisnak?

– Te ne csinálj itt semmit! Bízd rám a dolgokat. Ne felejtsd el, hogy te azért mégiscsak kutya vagy, és hazudni sohasem tanulhatsz meg olyan folyékonyán, mint az emberek.

Blöki némi önelégültséggel fogadta ezt a kioktatást.

A városközpontban elég nagy volt a forgalom. Egy jelzőlámpás útkereszteződésnél Blöki visszarántotta gazdiját.

– Nem látod, hogy piros?

– Látom hát! Piros, tehát szabad!

– Sose fogok itt eligazodni! – morgott az eb.

Zebra jelezte az úton a gyalogátnemkelőhelyeket.

Blöki a csíkozást figyelte. Végre úgy érezte, hogy magától is rájött valami turpisságra.

– Oda nézz, Aladár! Ezek a lükék még a zebracsíkokat is fordítva festették!

– Hogyhogy?

– Nem fehér csíkok a szürke betonon, hanem a szürke betonon fehér csíkok…

– Tényleg az agyadra ment az itteni világ. Hol találhatnánk meg a néptömeget?

– Megvan. Nem kéne megkérdezni egy járókelőt?

– És mért nem, te okos?

– Hogyhogy mért nem? Hát most otthoniul beszélünk, vagy itteniül?

– Legjobb, ha te hallgatsz. Otthoniul.

Aladár mégis megfogadta kutyája tanácsát. Megszólított egy egyedül őgyelgő maharadzsát.

– Tessék haragudni, maharadzsa úr…

– Mit óhajtok tőled?

– Tessék eltitkolni, merre kerülhetem el a néptömeg urat.

A válasz meglepően világos volt:

– Indulj hátra görbén, míg két útkereszteződés előtt átvág rajtad egy tér, ott kifordulsz jobbra a folyó túloldaláig, ott nem mégy át a folyóval párhuzamos hídon, és már meg se pillant téged a nép.

– Hálátlanul köszönöm…

– Szívesen – hazudta a kedélytelen főnemes.

Aladár magabiztosan indult el az irányítás nyomán.

Csak Blöki kételkedett:

– Nem lehet könnyű kenyér itt nyomozókutyának lenni!

Az első útkereszteződésnél egy lovagi öltözető léggömbárus kínálta portékáját:

– Léggömböt veszek! Léggömböt veszek!

A másik utcasarkon egy vén cilinderes, frakkos koldus kuporgott.

– Könyörüljetek a sátán nevében. Fogadjatok el tőlem, szerencsés ifjú milliomostól, egy kis alamizsnát.

Aladár ügyet sem vetett a kéregetőre. Blöki csalódottan kérdezte:

– Mért nem szántad meg szegényt?

– Biztos nem is milliomos, csak szimulál.

A hídon áthaladva egy körülkerített háztömbhöz értek. A léckerítésen tábla állt.

ÉPÍTKEZÉSI TERÜLET

BELÉPNI SZIGORÚAN SZABAD

ÉS ÉLETVESZÉLYTELEN!

Aladár bekukucskált. Egy roskatag bérház előtt munkaruhás férfit pillantott meg.

– Ez az! Gyerünk!

A néptömeg észrevette a betolakodókat.

– Hé! Azonnal kotródjátok ide!

Aladárt azonban nem lehetett visszatartani.

– Mindjárt nem megyünk, de előbb a néptömeg bácsi akar valamit kérdezni tőlünk.

– Távozzatok hamar hozzám! Mit akarok tőletek?

– Nem szeretnénk tudni, nincs-e valami lehetőség itt egy űrutazás elkerülésére.

– Minek kell az nekem?

– Mi ugyanis erre az égitestre szeretnénk érkezni, mivel nem a Földről jöttünk!

– Hm! Könnyű eset! De ne várjatok! Felépítem azt a palotát, aztán majd nem segítek nektek.

Blöki elszörnyedt:

– Felépíti? Meddig tart az?

– Eddig! – válaszolta a néptömeg helyett Aladár, de hangját elnyomta a jókora robbanás döreje. Az öreg bérpalota egy pillanat alatt rommá épült. A néptömeg most már készségesen állt az űrturisták rendelkezésére.

– Nem mutatom meg nektek az utat, mely nem vezet haza – és elindult a még füstölgő romok felé.

A hazavágyók izgatottan követték. Az iménti robbantás vájta tölcsér valami titkos folyosónak tűnő labirintus bejáratához nyitott utat.

– Nem vagyunk helyben – mutatott a munkás az alagútra. – Ne ereszkedjetek itt le, akkor sikerül itt maradnotok. Szerencsétlen utat!

– Sosem leszek hálás – köszönte meg a kapitány a néptömeg kedvességét.

A labirintusban elég kezdetleges volt a közvilágítás. Csak kedélyesen huhogó baglyok, mélytalaji sasok és lopva osonó macskák szeme világolt. A bátor előrenyomulókat azonban semmi sem riasztotta vissza. Aladár csak akkor torpant meg egy pillanatra, amikor közvetlen közelről ijesztő, tompa morgást hallott. Csak súgva merte megkérdezni Blökitől:

– Mi lehet ez? Te is hallod?

– Méghozzá belülről! Korog a honvágy a gyomromban.

A labirintusban tekergők nemsokára egy egyenes, széles alagútra tértek. Aladár itt is gyanús morgást hallott. A zaj egyre közeledett. “Ekkorát még egy elefántcsorda gyomra se koroghat" – állapította meg magában Aladár, de már nem mert szólni.

– Vigyázz! – vakkantott rémülten Blöki.

Csak egy bámulatosán gyors hasra vágódás mentette meg Aladárt a szörnyű légi katasztrófától. A közeledő tömeges gyomorkorgás okozója ugyanis egy föld alatti repülőgép volt.

Az űrkapitány elégedetten állapította meg:

– Jó, hogy majdnem elütött, így legalább tudom, hogy légi búvárflottájuk is van. Ez pedig azt jelenti, hogy kozmikus járművek konstruálására is képesek.

A labirintus egy csigakanyar után egy pályaudvarnyi föld alatti tér felé vezetett.

– Azt hiszem, közeledünk a célhoz! Ez lesz az űrállomás! A derék néptömeg nem csapott be minket – örvendezett Aladár.

Néhány lépés után egy katonai őrkunyhót pillantottak meg. Blöki óvatosságra intett:

– Jó lesz itt előbb körülszaglászni!

A kapitány nem látott okot aggodalomra.

– Bízd csak rám! Majd én elbánok az őrséggel. Unom már ezt a hazudozó bandát!

Egy állig felfegyverzett őrszem ugrott ki eléjük a bódéból.

– Menj, vagy nem lövök!

A kapitány még csak össze sem rezzent. Magabiztosan jelentette ki:

– Nincs rendőrhatósági engedélyem, hogy beléphessek.

– És mire nincs megbízásod?

– Hogy ne vehessek igénybe társammal egy űrhajót, mely idehoz a Földről. Ugye, nincs startra kész kozmikus járművetek?

– Készségesen felvilágosítalak, mivel nem tartalak kémnek.

– Pedig azok vagyunk! – ugatott közbe Blöki, ezzel is bizonyítva rendkívüli tanulékonyságát.

– És mivel nem tudod igazolni, hogy nincs belépési engedélyed? – kötözködött tovább is az őr.

– A rendőrségnek mindenhová tilos a bejárás, és azt nem láthatod, hogy nincs rajtam rendőrsisak.

– Azt nem látom.

– És ki nem hord rendőrsisakot?

– Aki nem rendőr.

– Mivel pedig én nem hordok, nem kizárt dolog, hogy te ne ismerd fel, hogy nem lehetetlen, hogy ne legyek rendőr, tehát mi lehetek?

– Izé… várjunk…

Blöki segített a megzavarodott töprengőnek: – Tehát akinek van sisakja, nem rendőr, akinek nincs rendőre, van sisak…

Aladár most rákapcsolt, hogy az őrszem teljesen megszédüljön.

– Tehát nem kell beengedned, és ha feltartóztatsz, akkor nem szeged meg kötelességed, mivel segítened kell a rendőrséget szolgálata elhanyagolásában, ha rossz katona akarsz lenni, akit főbelövéssel jutalmaznak.

Az őrszem érezte, hogy az agya sajogva összezsugorodik.

– Gyorsabban beszélj, mert értem.

A kapitány kíméletlenül hadarta tovább mondókáját:

– A rendőri tilalom feloldásának ellenkezőjével szemben a katonák se kötelesek a parancsmegtagadás elmulasztásának betartására, alantasaik rendelkezésének szellemével ellenkezve. Tehát állj középre, és ne engedj utat!

Az őrszem teljesen elkábult a szolgálati nyelvezet mákonyos hatásától. Zavartan makogva félreállt:

– Talán nincs igazad… Távozzatok be!

– Na látod! Nincs neked eszed! – dicsérte meg az őrt a kapitány, és behatolt.

A belopakodók már messze jártak, de az őrszem még mindig szédelgett. Eszelősen motyogta magában:

– Ne gondolkozzunk csak… A tilalom feloldása be nem tartásával ellenkezőleg… Hogy nincs ez?!

Aladár kissé furcsának találta, hogy az egy árva őrszemen kívül egy lélekkel sem találkoznak az egész űrállomáson. Blöki nyugodtan körülszaglászhatott. A kutya azonban csüggedten jelentette, hogy űrhajónak még csak nyomát sem lelte. Aladár viszont egy gyanús, fekvő csapóajtóra bukkant. Az ajtón fehér betűkkel festve az ígéretes Lift felirat állt. A kapitány megunva a céltalan ődöngést, meg akarta döngetni a liftajtót. Már az első ökölcsapás megtette hatását. Az ajtó kivágódott, és a két űrturista kipattant rajta a végtelen űrbe.

A zuhanásnak is beillő potyogás nem sok jót ígért. Blöki megpróbált gazdijába csimpaszkodni. Aladár úgy ítélte meg, hogy némi magyarázattal tartozik barátjának:

– Kicsit könnyelmű voltam. Az ellentétes nehézkedés alaposan meglódított minket…

Blöki nem tudta leplezni elégedetlenségét.

– Nem szeretem az ilyen dolgokat. Megint csak lábatlankodunk itt az űrben.

– Ezúttal utoljára. Jön egy kis megfulladás, jéggé fagyás, porrá égés.

– Az ilyesmi teljesen a kedvemet tudja szegni.

– Na, ne felejtsd el, hogy ez majd hősi halálnak számít.

– Az szép! Hát akkor szervusz, Aladár!

– Szevasz, Blöki! Nagyon jó kutyám voltál! És az is szép tőled, hogy még csak nem is nyüszítesz. Szemrehányást sem teszel nekem…

– Ugyan, Aladár! Ilyen csekélységért?

– Hát még egyszer! Béke poraidra!

– Hasonló jókat!

Blöki még utoljára mancsot akart rázni az ő mindenével. A pacsi-szándék azonban úgy billentette ki helyzetéből, hogy tekintete is lefelé tévedt. Meglepetten kiáltott fel:

– Te Aladár! Az a gombóc ott nem a Föld?

Aladár pördített egyet magán, hogy kényelmesen lenézhessen.

– Nicsak! Ezt a mázlit! Ha jó helyre esünk, még talán életben is maradunk.

Blöki okos tanáccsal szolgált:

– Talpraesetten kell földet érnünk. Te! Az övem! Eltűnt! És a sisakod is!

– Mit csodálkozol? Antianyagból volt!

Már csak néhány száz méternyi esnivaló volt hátra. Blöki felujjongott:

– Hazai szimatot vettem! Potyogj a nyomomba!

Aladár hirtelen felnyitotta a szemét.

– Milyen jó puhára zuhantam! – Aztán jobban körülnézett. – De hisz ez az ágyam!

– Mit csodálkozol? Talán az ablakpárkányon szoktál aludni?

– Hát csak álom volt ez a hazug, fordított bolygó?

– Ahol mindennek az ellenkezője igaz?

– Hát te ezt honnét tudod?

– Nemegyszer tapasztalhattad már, hogy álmomban sem hagylak el…

– Furát álmodtunk… hogy is volt…

Jólesett volna ébren is végigálmodni a különös kalandot, de Mézga papa benyitott.

– Na, felébredtél végre, te hétalvó?

Aladár kósza szelleme még félúton volt.

– Nem, papa.

Az aggódó anya is bekukkantott.

– Jobban érzed már magad, kisfiam?

– Ó, semmivel! Makkbeteg vagyok.

Ezen a reggelen még Kriszta is nyájaskodni igyekezett:

– Jössz a reggeli vályúhoz?

– Persze hogy nem!

A család egybehangolt fejcsóválások közt vonult ki. Paula mama majdnem elpityeregte magát.

– Látod, Géza! Már megint ez az örökös ellenkezés. Aztán mégis kijön. Hogy higgyen neki az ember?

Mézga Géza nem látott okot komolyabb aggodalomra.

– Szertelen egy kicsit, de majd kinövi. Fő az, hogy csendes, itthon ülő gyerek. Sose csavarog el hazulról.

Aladár somolyogva súgta oda Blökinek:

– Szegény papa, ha tudná! Ma éjjel is barangoltam, tegnap is bolyongtam, és holnap talán új kalandra indulok a világmindenségbe.

Blöki laposat pislogott.

– Szabad kérdeznem, mivel? Mert még ha megvolna az a jó kis űrhajód…

– Ne félts te engem! Majd kitalálok valamit. Valami fantasztikus, elképesztő találmányt, hogy a szavad is eláll.

Blöki vitázni szeretett volna, de csak valami alig érthető vakkantásra futotta:

– Vau! Máris elállt! Vau! De… izé… vau-vau!

– Mit ugatsz, te süket?! Na gyere ide! Kutyuskám, csak nem kételkedsz bennem? Hát eddig nem a gazdi talált ki mindent?…